Üvegplafon

Tovább a websorozathoz

Esemény doboz

uvegplafon_20150401.jpg

Tovább az eseményekhez

Ha mi nem beszélünk róla, a gyerekek miért tennék?

2017. december 14. Üvegplafon

Mit tehetünk a gyerekbántalmazás ellen?

Se mintánk, se szavaink, és – valljuk be – kedvünk sincs ahhoz, hogy a gyerekeinket felkészítsük rá, hogy őket is érheti bántalmazás. A gyomrunk görcsbe szorul már a gondolattól is, és legszívesebben visszaringatnánk magunkat abba a megnyugtató illúzióba, hogy ez a mi gyerekeinkkel úgysem fordulhat elő. Pedig előfordulhat, és intézményes védőháló nélkül még mindig mi, szülők vagyunk az egyetlenek, akik bármit tehetnek ellene. Paulik Mónika, a Lili és a bátorság című gyerekkönyv egyik szerzője leírja, hogyan.

A #metoo kampány nagyon jól megmutatta, hogy mennyire nem elszigetelt, véletlen jelenség a nők ellen elkövetett szexuális visszaélés. A gyerekek nem fognak ilyen kampányt indítani, de a probléma mértéke hasonló léptékű, még ha azt is gondoljuk, hogy ez képtelenség, meg főleg azt, hogy az én gyerekemmel ilyen nem fordulhat elő. Hasonló mértékű, mivel a jelenség egy részének a gyökere azonos: a bántalmazás sok esetben a hatalomról szól, a hatalommal való visszaélésről, akár egy munkahelyen történik, akár családon belül. Akár gyerekkel, akár felnőttel. Az elkövető számára az áldozatok kiszolgáltatottsága a vonzó.

Tovább olvasom

A genderforradalmat felfalják saját gyermekei?

2017. október 05. Üvegplafon

A Tilos Rádió 2017. szeptember 13-i Zártkörű lányok című műsorában a németországi társadalmi nemek tudományával (gender studies), queer elmélettel illetve aktivizmussal kapcsolatos vitákról volt szó. Feró Dalma vendégei Gregor Anikó, szociológus, az ELTE adjunktusa, és Kováts Eszter, politológus, az ELTE-n PhD-hallgató, a Friedrich-Ebert-Stiftung budapesti irodájának munkatársa voltak. Az alábbiakban az interjú rövidített, szerkesztett változatát közöljük. Az interjú meghallgatható itt.

Feró Dalma: A németországi vita azért is érdekes, mert ezúttal nem a jobboldalról érkezik kritika ezekkel a témákkal kapcsolatban. Eszter, mivel te vagy otthon a német kontextusban, először téged kérlek meg, hogy nagy vonalakban vázold fel, hogy mi is ez a vita, kik vesznek részt benne, és milyen felületeken.

Kováts Eszter: Németországban az utóbbi hónapokban felerősödött a vita bizonyos feminista aktivisták és gender studies kutatók között. Ez nem előzmények nélküli. Egyrészt évek óta látható, hogy az AfD, az Alternative für Deutschland párt, illetve alulról szerveződő mozgalmak jobbról támadják a gender studiest. Másrészt megjelennek a médiában – ugyanúgy, ahogy nálunk is – nem csak jobboldali kritikusok. Azok a jelenségek – például az egyetemeken terjedő safe space kultúra –, amelyeket elsősorban az angolszász országokban mi is látunk, egy ideje már megjelentek Németországban is. Vagy annak a mindenhatósága, hogy ki honnan, milyen pozícióból beszél, tehát hogy például egy fehér heteroszexuális, középosztálybeli, városi, diplomás férfi hozzászólhat-e egy bizonyos vitához vagy nem. Az ezekkel a jelenségekkel kapcsolatos viták jelen vannak egy ideje. Most tavasszal kijött egy esszékötet, Beißreflexe (Harapóreflexek) címmel, aminek az alcíme „Kritika a queer aktivizmussal, a tekintélyelvű vágyakkal és beszédtilalmakkal szemben”. Olyan témákat elemez kritikusan, mint például a privilégiumok kezelése vagy az identitáspolitika. A szerzők részben gender studiest tanultak, részben transzneműek, melegek, tehát a queer aktivizmus belülről jövő kritikájáról van szó. A kötet hatalmas vitát váltott ki, halálos fenyegetéseket is kaptak a szerzők – ez is olyan jelenség, amivel az amerikai online térben (Tumblr, Twitter és társai) már korábban találkozhattunk. A vitához kapcsolódva aztán több cikk is megjelent az ikonikus Alice Schwarzer nevéhez köthető EMMA magazinban, szintén ezt a témát és a könyvre adott reakciókat boncolgatva. Ekkor bekapcsolódtak a vitába olyan fajsúlyos kutatók, mint Paula Villa és Sabine Hark, akik a német nyelvterületnek a top 5 vagy top 10 gender studies kutatói közé tartoznak. Sőt, Judith Butler is beszállt, aki pedig a queer elmélet egyik anyjának számít, a jobboldalról is őt szokták az egyik fő boszorkánynak tekinteni. Itt már az volt az egyik fő kérdésfelvetés, hogy aki kritizálja ezeket a jelenségeket, az valójában a jobboldal szekerét tolja-e. Ez a vád a magyar viszonyokban is ismerősnek tűnhet. Tipikus törésvonal lett az interszekcionális-queer feminizmus versus radikális feministák az aktivista szcénán belül. Illetve egyes gender studies kutatók is állást foglaltak, több-kevesebb távolságtartással próbáltak vagy közvetíteni, vagy beállni valamelyik oldal mellé, vagy azt mondani, hogy az említett jelenségekkel szembeni kritikák jogosak, de a gender studies nem ez.

beissreflexe.jpg

Tovább olvasom

„Nem is feminista”

2017. október 02. Üvegplafon

Azt hiszem, senki nincs megfelelő pozícióban ahhoz, hogy megmondhassa a tutit arról, miért ennyire széttartó a magyar feminista aktivista közeg: ha kívülálló vagy, azért ne dumálj bele, ha meg benne vagy, ne tégy úgy, mintha salamoni bölcsességgel felülemelkedhetnél azon a közösségen, amelynek a tagja vagy. Az itt leírtak leginkább tapogatózó gondolatok arról, miért dúlnak rendszeresen vérre menő belső viták egy olyan közegben, amelynek tagjai – úgy gondolnánk – mégiscsak nagyrészt ugyanazt gondolják a világról.

Szerző: Réz Anna

Ön szerint melyek a legsürgetőbb problémák, amelyekkel kapcsolatban a magyar feminista mozgalomnak lépnie kellene? (Többet is választhat!)

A: Az Isztambuli Egyezmény ratifikálása a családon belüli erőszak áldozatainak védelmében.

B: Az államilag támogatott fogamzásgátlás bevezetése.

C: A Magyarországról embercsempészek által elhurcolt vagy a teljes anyagi kilátástalanság elől menekülő prostituáltak védelme.

D: Az alulfizetett női szakmák elismertségének növelése.

E: Fellépés az egyedülálló anyák egzisztenciális kiszolgáltatottsága ellen.

F: A szülészeti ellátás megreformálása; anyabarát protokollok bevetése.

G: Megakadályozni, hogy a feminista- és nőellenes kirohanásairól ismert Puzsér Róbert felszólalhasson egy Putyin-ellenes tüntetésen.

H: Megakadályozni, hogy Alok Vaid Menon performanszművész, aki egy mára már törölt Twitter-üzenetében relativizálta a kislányok elleni szexuális bűncselekményeket, felléphessen a Budapest Pride-on.

I: Fellépni a (Magyarországon praktikusan nem létező) transzaktivizmus ellen, mert az belső identitáskérdéssé teszi a „nőség” fogalmát, ezáltal meggátolja a nőket érő rendszerszintű igazságtalanságok megnevezését és megoldását.

J: Megállapítani, hogy Hercsel Adél interjúja Weiler Péterrel a puncs.hu portálról mennyiben járul hozzá a neoliberális neopatriarchátus megszilárdulásához.

K: Össztüzet zúdítani a pestisracok.hu kormánypropagandistájára, Jurák Katára, amiért népszerű blogposztjában kifejtette: a nőknek az az életfeladata, hogy meleg és meghitt családi tűzhelyet biztosítsanak szeretteik számára.

Tovább olvasom

Súlyemelés vagy balettóra? Amelyik jólesik!

2017. május 23. Üvegplafon

"Nem leszünk férfiak a nagy súllyal végzett edzésektől. Izmos nők leszünk. (...) Elég sok korlátozó, leértékelő hülyeséget hangoztattak már a nőkről ahhoz, hogy mi végre megtaláljuk a szabadságot, az egyéni útjainkat, és felszámoljuk ezeket."

Szerző: Gerle Éva, a csakazolvassa blog szerzője

Annak a gyakran hangoztatott intelemnek, hogy "a nők ne akarjanak férfiak lenni", van egy speciális, sporttal kapcsolatos változata. Eszerint a súlyzós edzés, a súlyemelés, a triatlon, az ultrafutás nem való nőknek, mert nem lágy. A nőknek a pilates, a tánc, a balett, a jóga való, ettől lesznek "kecsesek és nőiesen formásak". A súlyzók, a crossfit, a triatlon vagy a súlyemelés a férfiaké. Ne "akarj" túl izmos lenni, mert akkor... és kvázi fenyegetés, hogy túl száraz leszel, szögletes formáid lesznek, leáll a menstruációd, nem lehet gyereked...

18644552_1401570656578888_77112371_n.jpg

Tovább olvasom

Írónők és író nők

2017. május 18. Üvegplafon

"A „női irodalom” kifejezés hallatán a legtöbbeknek még mindig a lányregény, a románc, a szingliregény jut eszébe – csupa szupernépszerű műfaj, amelyek mégsem tudnak a felszentelt magasirodalom közelébe férkőzni." Réz Anna összeállítása írói stratégiákról és az írás terápiás hatásáról a nők életében.

Forrás: HVG Nők különszám, 2016 nyár

„Nem volt nálam Bemina mosogatószer, pedig csak azzal lehetett tökéletesen eltüntetni a hányás szagát, így meg kellett elégednem a közönséges szappannal. (…) A fogam már megmostam, és szájvízzel alaposan ki is öblögettem a szám, mégis orromban éreztem a szagot. Annak a szagát. De nem tudtam biztosan, hogy csak az orromban érzem-e, vagy belőlem árad, saját szagommá vált.” Ha Sofi Oksanen nem írja meg Sztálin tehenei című remekművét, ma sem lenne a leghalványabb fogalmam se arról, mit jelent valójában a bulimia – egy tipikusan nőket érintő betegség, amelyről pont olyan keveset tudunk, amilyen sokat beszélünk. A legtöbb sokat olvasó nőnek megvannak a hasonlóan meghatározó olvasmányélményei: női szerzők könyvei (az önsegítő írásoktól a memoárokon át a fifikás magasirodalomig), amelyek megdöbbentő, átütő pontossággal fogalmaznak meg valamit a női létezéssel kapcsolatban.

szecsi.jpg

Szécsi Noémi (fotó: Czimbal Gyula)

Tovább olvasom

A csecsemő sírt, sír, és sírni fog

2017. május 15. Üvegplafon

"Fogalmunk sincs róla, hogy a 10 000 évvel ezelőtti anyák mitől szenvedtek. Az akár halálos kimenetellel is járható szüléstől? A nem hűséges férjtől? A sorra betegeskedő és/vagy haló gyerekektől? A családon belüli erőszaktól? De még ha ezek nem is voltak problémák abban a szociokulturális térben, engem őszintén meglepne, ha az élet olyan békés és kiegyensúlyozott lett volna, mint a Kubinyi Enikő által lefestett világban." Szél Dávid pszichológus, az Apapara blog szerzője szerint hiba lenne visszasírnunk az ősközösségeket.

Kedves Olvasó, képzeld el, hogy szerető és odaadó férjeddel családalapításra adtátok a fejeteket, és csodálatos kilenc hónapot csináltatok végig. Minden vizsgálatra együtt mentetek el, majd ott, úgy és akkor szülöd meg gyerekedet ahol, ahogy és amikor csak szeretnéd. A férjed ezalatt is végig veled van, veled lélegzik, mellkasára teszi az újszülött babátokat, majd könnyekig hatódva nézi, ahogy gyereketek már rajtad keresi a táplálékot adó forrást. Egymásra mosolyogtok, és arra gondoltok, hogy ennél szebb dolog nincs is a földön. Ezt követően férjed elvágja a köldökzsinórt, te megszülöd a méhlepényt, majd fáradtan, remegő lábakkal, de sugárzó boldogsággal még órákat háborítatlanul együtt lehettek hármasban.

Tovább olvasom

A gyerekeink ősközösségben akarnak élni, mi pedig nem (válasz Réz Annának)

2017. május 11. Üvegplafon

"Én nem akarok ősközösségben élni, és mások sem, ezért szűnt meg. De az egy-két éveseink akarnak, és szenvednek, mire beleszoknak a mostani rendszerbe. Az anyák szenvednek, mert egyedül hagytuk őket a szocializálási feladattal. Hazugság, hogy ez könnyen megy." Dr. Kubinyi Enikő etológus írása arról, miért alkalmatlan a mostani családszerkezet arra, hogy kiegyensúlyozott anyaként kiegyensúlyozott gyerekeket neveljünk benne.

Kedves Olvasó, képzeld el, hogy a Kárpát-medencében élsz, tízezer évvel ezelőtt. Körülötted erdők és rétek, tele medvékkel és farkasokkal. A hideg tél ellen egy barlangba húzódsz a családoddal, a legerősebb férfiak kijárnak vadászni, a többiek a nyáron félretett munkával foglalkoznak, ruhákat javítanak, szárított húsból, gyümölcsből és magokból főznek valamit. 100-150 fős minden nagycsalád, a környékbeliek egymással laza kapcsolatot alkotnak, de időnként persze viták ébrednek a területhasználat miatt. Képzeld el azt is, hogy gyereket vársz. A szülésnél anyád, nagynénéd és nővéred segít, de ők is hallgatnak a bábára, aki hatvan éves korára több száz szülést látott már. A szülés nehéz volt, sok vért veszítettél, napokig nem tudsz felállni, pihenned kell. A gyerekedet nővéred szoptatja, akinek szintén van egy kislánya. Időnként azonban melledre teszi a te lányodat, hogy ne apadjon el a tejed és ne gyulladjon be a melled. A kislánya mellett persze nem tudja állandóan karban tartani az újszülöttet, amúgy is van sok dolga, ilyenkor mindig akad valaki, aki átveszi tőle a babát. Leginkább az unokahúgod rajong a kicsiért, ügyesen ringatja és dúdolgat neki. Ő még csak hét éves, az ujjai gyengék ahhoz, hogy átszúrja a tűvel a vastag bőröket, ezért elnézik neki, ha naphosszat babázik, addig is nyugton van.osbaba.jpeg

Tovább olvasom

A feministák azért büdösek, mert szőrösek

2017. május 09. puskaspanni

Interjú Rózsavölgyi Zsuzsa koreográfussal

Rózsavölgyi Zsuzsa a színpadon leplezetlenül tárja elénk természetes meztelenségét, testszőrzetét, szégyen nélkül beszél abortuszáról. Azért teszi, hogy megmutassa, nekünk sincs miért szégyenkeznünk.

Szerző: Puskás Panni

 

A színházi rendezői pálya mind a mai napig erősen férfiak által uralt. Mi a helyzet a koreográfusival?

A pálya elején sokkal több a női táncos. Például Bécsben minden évben van egy kurzus, ahol a diákok 95%-a nő, de a fesztiválokra meghívott koreográfusok 75%-a mégis férfi.

A táncosoknál is van üvegplafon?

Ma az iskolákban – és ez egy európai trend – sokkal több férfi tanárt keresnek. A finom, nőies mozgások nem túl divatosak. Anne Teresa De Keersmaeker egy régi darabjához csinált válogatást, amelyhez karcsú, légies alkatú táncosokat keresett, és azt mondta, hogy nagyon nehéz dolga volt. Ennek az oka, hogy egyre kevesebb nő tanít, és hogy elvárás a női táncosoktól, hogy ugyanolyan erővel tudjanak mozogni, mint a férfiak. Wim Vandekeybus például azzal robbant be, hogy az előadásaiban a nők sokkal erősebbek, harciasabbak voltak, mint a férfiak. Ez megingatta azt a hagyományt, amely szerint a nők csak finoman, lassan képesek táncolni. Most úgy látom, hogy emiatt kicsit a másik végletnél tartunk.

Azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy a természetességről és a természetellenességről szeretnél beszélni a női test kapcsán. Mit jelent számodra a női testben a természetesség és a természetellenesség szembeállítása?

rozsavolgyi2.jpg

Természetellenesség minden, amit nem természetes úton próbálunk megváltoztatni a testünkön. A protein shaketől a mellimplantátumig elég széles a skála, de természetellenes az ülés is, hiszen az emberi test nem ülésre, hanem állásra és guggolásra lett felépítve.

Hogyan tud a természetesség-természetellenesség oppozíciója megfogalmazódni a színpadon a te látásmódodban?

Természetesen jelenek meg a színpadon: smink nélkül, a hajammal sem csinálok semmit, megnövesztettem az összes szőrömet is az előadás kedvéért. Úgy akarom megmutatni a testemet, ahogy az valójában kinéz.

A testszőrzet megmutatása szült a nézőkben valamiféle ellenérzést?

Láttam pár elborzadó arcot, de nem igazán jött erre utaló visszajelzés a közönség részéről. A saját viszonyom volt érdekes inkább ehhez az egészhez. Az olyan kijelentések, mint „a feministák azért büdösek, mert szőrösek” beleégnek egy kamaszlány agyába, és én ezt hallottam párszor tizenévesen. Mikor először elkezdett rajtam nőni a szőr, akkor gyorsan meg akartam szabadulni tőle, nehogy büdös legyek vagy feminista. Mikor a darab miatt el kellett kezdenem növeszteni a szőrömet, elmentem bikram jógára, és a leghátsó sorba álltam, nehogy észrevegyék a többiek. Akkor rájöttem, hogy nekem ezzel dolgom van: a színpadra simán ki merek állni meztelenül, szőrzettel, de egy jógastúdióban már sokkal nehezebben vállalom fel ezt.

És jutottál valamire saját magaddal?

Sokat fejleszt az önismeretemen. Forszíroztam magam, hogy akkor is el kell mennem jógázni, ha szégyellem magam. Mert ez a szégyen csak egy társadalmi konvenció következménye, csak tanult dolog, nem kell vele azonosulnom. Tulajdonképpen ezzel teszteltem magam, hogy mennyire vagyok szabad mások véleményétől.

Mit jelent az előadásod címe, az 1,7?

A termékenységi mutató átlagosan Európában. Állítólag az a társadalom, amelynek 1,7 alá esik a termékenységi mutatója, nem tudja visszatornázni a 2,1-re, amely szükséges ahhoz, hogy egy kultúra fennmaradjon. Szerintem ez most a legnagyobb konfliktus Európában éppen.

rozsavolgyi1.jpg

Vajon feladata egy nőnek, hogy gyereket szüljön, és életben tartsa az európai kultúrát?

Szerintem éppen az a probléma, hogy a világon sokan vagyunk. A földnek, az állatoknak, az élőlényeknek ugyanolyan joguk van itt élni, mint nekünk, és azzal, hogy túlszaporodunk, más fajoktól vesszük el a fennmaradás lehetőségét, ráadásul úgy, hogy meg sem próbálunk rájuk vigyázni. Ha azok az állatfajok, amelyek az elmúlt 50 évben kipusztultak emberi fajok lennének, akkor most óriási holokausztról beszélnénk. Ezért én inkább nem szülök, mert nem érzem jogosnak, hogy más élőlényektől vegyem el a helyet.

Az 1,7-ben azt pedzegetem, hogy mi, európai nők miért nem akarunk szülni. Én azért, mert sokan vagyunk, de rengeteg más ok is elképzelhető még: mert valaki dolgozni akar vagy szabad akar lenni, mert fél a szüléstől stb.

Hogy hogyan sérti meg a társadalom vagy a politika a női test integritását, arról az olvasóinknak vannak fogalmai. Sokkal inkább a te személyes tapasztalatod érdekelne a kérdésben. Tudsz-e olyan konkrét esetet mondani, amikor úgy érezted, határsértés történt?

Az abortuszomnál az orvos úgy viselkedett velem, mintha egy huszonéves kis hülye lennék, aki felelőtlenségből esett teherbe. Nyilván az nem sokat számít egy ilyen helyzetben, hogy a férfiak egyáltalán nem hajlandóak óvszert húzni, végül te vagy a hibás. Ez az abortusz nem azért viselt meg, mert hoztam egy döntést magammal kapcsolatban, hanem azért, mert mások ezt kétségbe vonták. Amikor beadták a méhszájtágító gyógyszert, akkor elkezdődtek a szülési fájdalmak, amelyek automatikusan beindítottak pszichológiai reakciókat. Abban a pillanatban fogtam fel, hogy ezt a gyereket el kell engednem. Amikor bementem az orvoshoz, akkor ő ezt az érzelmi folyamatot elvágta egy beszólással: „na, feküdjön föl az asztalra! Maga mit sír? Előbb kellett volna gondolkozni”. Fogalma sem volt róla, hogy nem megbántam a dolgot, hanem éppen elengedni próbáltam a bűntudatomat, amiért elvetetem a gyerekemet. Ez egy gyászfolyamat volt, ő pedig beletaposott a közepébe, és ez okozott érzelmi sokkot. Mikor az altatásból felébredtem, még mindig ugyanazt a sokkot éreztem, amit az orvos közvetlenül az altatás előtt okozott.

Amikor tablettás abortuszom volt Belgiumban, ott teljesen természetesen lezajlott ez a folyamat. Odaadták a tablettát, és hagyták, hogy azt csináljam, ami nekem jó.

rozsavolgyi3.jpg

Az előadás terápia volt számodra, hogy feldolgozd ezt a történetet?

A dühömet gondolattá, kifejezésekké akartam változtatni, amelyekkel rákérdezek arra, hogy miért kell nekünk ilyen társadalomban élni. Rájöttem, hogy a személyes történeteimből származó dühöm eredője az, hogy nem érzem magam szabadnak.

És sikerült valamennyit kiengedni így a dühödből?

A próbafolyamat segített, de mikor a színpadon állok, az már szakma. A téma és az egy éves kutatómunkám terápia volt, dühöngés, bazmegelés egy éven keresztül, el se akartam hinni, hogy még mindig ilyen világban élünk – ez adta az ihletet. De amikor előadás közben elmondom az abortusz-sztorijaimat, vagy hogy miért nem akarok szülni, akkor már előadó vagyok, olyankor megszűnök magánembernek lenni.

testkép, művészet, abortusz

Az én anyáknapjám

2017. május 08. Üvegplafon

"Az lettem, aki soha nem akartam lenni: egy házsártos mártír." Réz Anna kétgyerekes életének első 12 hónapjáról vall. Nyomokban tanulságokat tartalmaz.

„Hát nem érted, hogy így nem lehet élni?” – a végén már nem számoltam, hányszor hangzott el ez a mondat a számból. A kiáltásom olyan regiszterekbe csúszott, amiket soha nem tudtam kontrollálni; az utolsó szótag még ott visszhangzott a levegőben, amikor már belém nyilallt a bűntudat – a gyerekeimnek soha nem lenne szabad hallani, hogy így és ezt mondom – és a rettegés: elbírja a párkapcsolatunk ezeket az indulatokat? És ha nem, mi lesz velünk?

postpartum-depression-study.jpg

Tovább olvasom

"Ha mosolyogni kell, mosolyogni fogok"

2017. április 05. Üvegplafon

Hogyan lesz egy pszichológia tanszék négyötöde férfi, miközben a mesterhallgatóiknak a négyötöde nő? Mikor és miért adják fel a nők a tudományos karriert, és hogyan lehet beavatkozni ebbe a folyamatba? Jó-e, ha a nemi előítéletek áldozataként tekintünk magunkra, és ha nem tesszük, mekkora a valós mozgásterünk? Minderről és még sok minden másról beszélgettünk Dóci Edina pszichológus-szociológussal, a brüsszeli Vrije Universiteit kutatójával, aki a vezetéspszichológia területétől indulva jutott el a nők tudományos életben való részvételének kutatásáig.

Szerző: Réz Anna

Magyarországon visszatérő téma a nők alacsony száma a politikai életben. Arról viszont kevesebbet beszélünk, hogy mi a helyzet a nőkkel a tudományos életben.

Ahogy egyre feljebb jutnak a ranglétrán, az akadémiai szférában dolgozó nők és férfiak aránya radikálisan megváltozik: míg Észak-Amerikában és Európában már jó ideje több nő szerez egyetemi diplomát, mint férfi, a doktori képzésben már azonos számban vesznek részt, és mire az adjunktusi szinttől eljutunk a professzori szintre, a nők aránya 15-20%-osra zsugorodik. Ez magyarázatra szorul.akademia_vagott.jpg

És mi a magyarázat?

Az egyik általános magyarázóelmélet, amelyet a kutatásomban felhasználok, az „interpersonal circumplex” modell. Ez alapvetően két dimenzió mentén elemzi a személyiséget: az egyik a dominancia, a saját érdekek és szükségletek kifejezése és képviselete, az egyéni cselekvőképesség és kontroll megélése, míg a másik dimenzió a másokkal, a közösséggel való tartalmas viszony, a törődés, az együttműködés, a gondoskodás. Mind a kettő alapvető, elidegeníthetetlen emberi szükséglet – de míg a függőleges tengellyel összefüggő viselkedésformákat, attitűdöket, értékeket a férfiakhoz társítjuk, addig a vízszintes tengelyt a nőkhöz. Mindebből jól levezethető, hogy miért túlnyomórészt nők végzik a közösségszervezéssel és a lelki igények kielégítésével járó „érzelmi munkát” a legtöbb munkahelyi közegben, így az akadémiai világban is. Márpedig ezek pontosan azok a tevékenységek, amelyeket a tudományos élet egyáltalán nem értékel.

Az önéletrajzodban nem jelenik meg sem az, hogy hány konferenciavacsorát és városnézést szerveztél meg, sem az, hogy mennyi energiát fektettél a tanításba – miközben nőként arra taszigál a rendszer, hogy ezekkel a tevékenységekkel foglalkozz.

circumplex.jpg

Te a saját akadémiai karrieredben milyen helyzetekben érzékeled az eltérő bánásmódot?

Például egészen más egy fiú és egy lány doktori védése. A férfiakat olyan ováció és elismerés övezi, ami csak egy ifjú zseninek kijárhat. A nők általános értékelése legtöbbször kimerül az udvarias vállveregetésben, és abban, hogy „remek munka volt”. 

Ezek a visszajelzések beépülnek az emberek énképébe. Én azt vizsgálom, hogy ezeknek a visszajelzéseknek a hatására hogyan változik meg a kutatók narratívája a munkájukról és saját magukról. Most egy olyan longitudinális vizsgálatot készítünk elő, amelyben az egyetem száz olyan doktori hallgatóját fogjuk 4-5 éven át követni, akiknek feltett szándékuk, hogy akadémiai pályára lépjenek. Arra fogjuk kérni őket, hogy minden héten töltsenek ki egy rövid kérdőívet a munkájukkal kapcsolatos motivációikról, ambícióikról, a társadalmi és pszichológiai (ebbe a magabiztosság, a kontrollérzet, az énhatékonyság és a pszichés stabilitás tartozik bele) erőforrásaikról.  Mindemellett húsz emberrel minden félévben készítünk egy mélyinterjút is, amelyben rákérdezünk az elmúlt félév látványosabb változásaira. Így összevethetjük, hogyan hatottak az illetőre a szervezeti, intézményes hatások, és azt, milyen keretben számol be ezekről a változásokról.

Az emberek ritkán tekintenek úgy magukra, mint strukturális hátrányok áldozataira – és ez így egészséges. Inkább kialakítanak egy olyan narratívát, amelyben az őket ért hátrány vagy diszkrimináció eredménye – ami a nők esetében gyakran az akadémiai karrierről való lemondás – a saját döntésükként jelenik meg.

Egy ilyen kutatás nagyon sokat segíthet egy kellőképp eltökélt egyetemnek abban, hogy lássák, hol fordítható vissza ez a folyamat; milyen szabályozókat kell beépíteniük ahhoz, hogy a nők ne hulljanak ki az akadémiai pályáról.

A kutatást ugyan csak most készítitek elő, de gondolom, arról már most is vannak kutatási eredmények, hogy mik azok a tényezők, amelyek a nőket kiváltképp hátráltatják.

Az egyik jól dokumentált probléma a mentorálás: a nők sokkal kevésbé találnak elhivatott, a karrierjük egyengetésébe energiát fektető mentorokat, témavezetőket. Már a PhD-s évek alatt megfigyelhető, hogy a nők sokkal elszigeteltebbnek érzik magukat, kevesebb megerősítést kapnak a képességeikkel kapcsolatban. Erre ráadásul még egy lapáttal rátesz az is – és ez egyike azoknak a nemek közötti pszichológiai különbségeknek, amelyeket minden eddigi kutatás megerősít –, hogy míg a nők a sikereiket hajlamosak külső körülményeknek tulajdonítani, a kudarcaikat pedig saját maguknak, addig a férfiak ezzel pont fordítva vannak: a sikereiket maguknak, a kudarcaikat külső tényezőknek tulajdonítják. Így a nők hajlamosak a saját hiányosságaik következményeiként megélni a kis, alig érzékelhető, ám mindennapos mikro-agressziókat, a hátrányos megkülönböztetést, az elismerés es támogatás hiányát. Mindez a többi ember megítélésére is igaz: mind a nők, mind a férfiak hajlamosak azt gondolni, hogy egy nő sikere a szerencsén múlott – míg egy férfi sikere a saját képességein.

Hasonlóképp mind a nők, mind a férfiak úgy gondolják, hogy a férfiak alkalmasabbak arra, hogy magas szintű tudományos pozíciókat töltsenek be. Ezt az eredményt támasztották alá azok a kísérletek is, ahol ugyanazt a tudományos szöveget sokkal magasabbra értékelték a diákok, ha úgy gondolták, hogy férfi írta, vagy ugyanannak az e-learning kurzusnak a professzorát sokkal kompetensebbnek találták, ha azt az információt kapták, hogy a professzor férfi.

screen_shot_2017-04-04_at_12_01_29_1.pngDóci Edina az ELTÉ-n végzett szociológusként, doktori tanulmányait Belgiumban, a Vrije Universiteit Brussel-en végezte. Jelenleg kutatóként dolgozik Brüsszelben, szeptembertől pedig adjunktusként az amszterdami Vrije Universiteit-en fogja megkezdeni munkáját. Doktori értekezésének témája a menedzserek vezetesi stílusának változékonysága es annak munkakörnyezeti es kognitív okai voltak. Jelenleg kutatói munkájának középpontjában azon pszichológiai és társadalmi folyamatok állnak, amelyek a férfiak és a nők akadémiai karrierjének előmozdulását vagy megtorpanását okozzák.

Nem tudom, hogy ez mennyire általános a tudományos életben, de a filozófiai területén az elmúlt évtizedben sok helyen gyakorlattá vált a nőkkel szembeni pozitív diszkrimináció. Emellett talán a legerősebb érv az, hogy ha a diákok és tanárok olyan munkakörnyezetben dolgoznak, ahol a nemek aránya megközelítőleg kiegyenlített, akkor a szakmából lassan ki fognak kopni azok a nemi sztereotípiák, amelyek eddig újra termelték a különbségeket. Ez valóban így van?

A kvótáktól csak hosszú távú hatás várható. Én őszintén sajnálom a mostani „kvótanőket” – ez egyáltalán nem egy kellemes poszt. Általában egy vezetői pozíció betöltése nagyon jó hatással van az egyén önértékelésére, ami pozitívan hat vissza az egészségére, a jóllétére, a teljesítményére. De ha valaki a neme miatt kap meg egy munkát (még akkor is, ha amúgy maximálisan kompetens), akkor mindez nem fog bekövetkezni, hiszen sokkal több bírálatra, kritikus hangra, akár szabotázsra számíthat a munkatársai részéről. Ugyanakkor ő maga sem tudja a szakmai előmenetelét a saját képességei bizonyítékaként elkönyvelni.

Hosszú távon viszont felbecsülhetetlenül sokat számít, ha látunk női mintákat. Az én kutatócsoportomban tízen voltunk nők, és a legtöbben meg voltunk róla győződve: esélyünk sincs rá, hogy véglegesített oktatói státust kapjunk valahol. Úgy éreztük, hogy mi erre nem vagyunk képesek, hogy nem vagyunk elég jók, hogy mi nem tudunk ennyit dolgozni. Bennem is rengeteg belső bizonytalanság volt, de végül szerencsém volt, és jött egy álláslehetőség…

Na ennyit arról, hogy kinek tulajdonítják a nők a sikereiket…

(nevet) Pontosan. Jobban féltem attól, hogy megkapom az állást, mint attól, hogy nem. Közben meg arra gondoltam, hogy ha én, aki elég jól átlátom ezeknek a bizonytalanságoknak a gyökerét, ha én nem merek továbblépni, akkor ki fog? És amikor végül sikerült, és elnyertem az állást, hirtelen a többiek hozzáállása is megváltozott, mert látták, hogy olyasvalakinek is sikerülhet, aki „egy közülük”.

402697_423488571021423_797769639_n.jpg

Korábban már említetted, hogy az ember nem szívesen tekint önmagára áldozatként, és hogy pszichésen egészségesebb is, ha úgy éljük meg, hogy van befolyásunk, kontrollunk az életünk felett. De mi másnak érezhetnénk magunkat, tudatában mindazoknak a strukturális hátrányoknak és előítéleteknek, amikről eddig beszéltünk? Mi okunk lenne szabad cselekvőként tekinteni magunkra?

Ez a kérdés engem is nagyon foglalkoztat. Már csak azért is, mert néha igenis hasznos, ha áldozatként tekintesz magadra, mert ilyenkor nem gondolod azt, hogy te magad vagy a kudarcaid oka – ám ez a fajta tudatosság csak egy bizonyos pontig segít, amíg nem bénít meg a strukturális hátrányokkal való szembesülés. A kutatásomnak pont az a kulcskérdése, hogy mindezen körülmények között meddig terjed a nők cselekvési szabadsága. Egy jó pszichoterapeuta számára ez az első és legfontosabb kérdés: hogy akármilyen nyomorúságos is a helyzeted, mi az, amin hatalmadban áll változtatni? Itt ér véget a depresszió és a tanult tehetetlenség – amikor felismerjük, hogy van valamennyi mozgásterünk.

Ki kell mondani, hogy a nőket számtalan hátrány éri, de közben muszáj azzal is foglalkozni, hogy itt és most mit tehetünk saját magunkért. Maga a rendszer ugyanis nem fog máról holnapra megváltozni. Ráadásul csak akkor fog változni, ha nekünk van elég erőnk és hatalmunk ahhoz, hogy változtassunk rajta.

Viszont ezek az egyéni megküzdési stratégiák sokszor azzal járnak, hogy elfogadsz olyan női szerepeket, amelyekről azt gondolod, hogy leginkább fel kéne őket számolni.

Ezt a problémát nagyon jól ismerem. Az állásinterjúk utolsó köre előtt valaki azt javasolta nekem, hogy mosolyogjak többet – pontosan tudjuk, hogy ez is jellegzetesen a nőknek szóló tanács, akiktől elvárjuk, hogy tetszőleges élethelyzetben bájosak, kedvesek, vidámak legyenek. És mit teszek én?

Gondolom, mosolyogsz.

Mosolygok. Ha már megvan az állás, akkor kutatóként beszélhetek róla, hogy miért károsak a nőknek az ilyen és ehhez hasonló elvárások – de egyéni szinten muszáj őket fejben tartanom. Szóval egyfelől vagyok én, a társadalomtudós, aki teljes joggal kritizálja ezeket a gyakorlatokat; és van az egyén, aki el szeretne érni valahova, és állandó kompromisszumokra kényszerül, hogy ezt megvalósíthassa. Ha mosolyogni kell, akkor bassza meg, mosolyogni fogok.