Üvegplafon

Tovább a websorozathoz

Esemény doboz

uvegplafon_20150401.jpg

Tovább az eseményekhez

"Ha mosolyogni kell, mosolyogni fogok"

2017. április 05. Üvegplafon

Hogyan lesz egy pszichológia tanszék négyötöde férfi, miközben a mesterhallgatóiknak a négyötöde nő? Mikor és miért adják fel a nők a tudományos karriert, és hogyan lehet beavatkozni ebbe a folyamatba? Jó-e, ha a nemi előítéletek áldozataként tekintünk magunkra, és ha nem tesszük, mekkora a valós mozgásterünk? Minderről és még sok minden másról beszélgettünk Dóci Edina pszichológus-szociológussal, a brüsszeli Vrije Universiteit kutatójával, aki a vezetéspszichológia területétől indulva jutott el a nők tudományos életben való részvételének kutatásáig.

Szerző: Réz Anna

Magyarországon visszatérő téma a nők alacsony száma a politikai életben. Arról viszont kevesebbet beszélünk, hogy mi a helyzet a nőkkel a tudományos életben.

Ahogy egyre feljebb jutnak a ranglétrán, az akadémiai szférában dolgozó nők és férfiak aránya radikálisan megváltozik: míg Észak-Amerikában és Európában már jó ideje több nő szerez egyetemi diplomát, mint férfi, a doktori képzésben már azonos számban vesznek részt, és mire az adjunktusi szinttől eljutunk a professzori szintre, a nők aránya 15-20%-osra zsugorodik. Ez magyarázatra szorul.akademia_vagott.jpg

És mi a magyarázat?

Az egyik általános magyarázóelmélet, amelyet a kutatásomban felhasználok, az „interpersonal circumplex” modell. Ez alapvetően két dimenzió mentén elemzi a személyiséget: az egyik a dominancia, a saját érdekek és szükségletek kifejezése és képviselete, az egyéni cselekvőképesség és kontroll megélése, míg a másik dimenzió a másokkal, a közösséggel való tartalmas viszony, a törődés, az együttműködés, a gondoskodás. Mind a kettő alapvető, elidegeníthetetlen emberi szükséglet – de míg a függőleges tengellyel összefüggő viselkedésformákat, attitűdöket, értékeket a férfiakhoz társítjuk, addig a vízszintes tengelyt a nőkhöz. Mindebből jól levezethető, hogy miért túlnyomórészt nők végzik a közösségszervezéssel és a lelki igények kielégítésével járó „érzelmi munkát” a legtöbb munkahelyi közegben, így az akadémiai világban is. Márpedig ezek pontosan azok a tevékenységek, amelyeket a tudományos élet egyáltalán nem értékel.

Az önéletrajzodban nem jelenik meg sem az, hogy hány konferenciavacsorát és városnézést szerveztél meg, sem az, hogy mennyi energiát fektettél a tanításba – miközben nőként arra taszigál a rendszer, hogy ezekkel a tevékenységekkel foglalkozz.

circumplex.jpg

Te a saját akadémiai karrieredben milyen helyzetekben érzékeled az eltérő bánásmódot?

Például egészen más egy fiú és egy lány doktori védése. A férfiakat olyan ováció és elismerés övezi, ami csak egy ifjú zseninek kijárhat. A nők általános értékelése legtöbbször kimerül az udvarias vállveregetésben, és abban, hogy „remek munka volt”. 

Ezek a visszajelzések beépülnek az emberek énképébe. Én azt vizsgálom, hogy ezeknek a visszajelzéseknek a hatására hogyan változik meg a kutatók narratívája a munkájukról és saját magukról. Most egy olyan longitudinális vizsgálatot készítünk elő, amelyben az egyetem száz olyan doktori hallgatóját fogjuk 4-5 éven át követni, akiknek feltett szándékuk, hogy akadémiai pályára lépjenek. Arra fogjuk kérni őket, hogy minden héten töltsenek ki egy rövid kérdőívet a munkájukkal kapcsolatos motivációikról, ambícióikról, a társadalmi és pszichológiai (ebbe a magabiztosság, a kontrollérzet, az énhatékonyság és a pszichés stabilitás tartozik bele) erőforrásaikról.  Mindemellett húsz emberrel minden félévben készítünk egy mélyinterjút is, amelyben rákérdezünk az elmúlt félév látványosabb változásaira. Így összevethetjük, hogyan hatottak az illetőre a szervezeti, intézményes hatások, és azt, milyen keretben számol be ezekről a változásokról.

Az emberek ritkán tekintenek úgy magukra, mint strukturális hátrányok áldozataira – és ez így egészséges. Inkább kialakítanak egy olyan narratívát, amelyben az őket ért hátrány vagy diszkrimináció eredménye – ami a nők esetében gyakran az akadémiai karrierről való lemondás – a saját döntésükként jelenik meg.

Egy ilyen kutatás nagyon sokat segíthet egy kellőképp eltökélt egyetemnek abban, hogy lássák, hol fordítható vissza ez a folyamat; milyen szabályozókat kell beépíteniük ahhoz, hogy a nők ne hulljanak ki az akadémiai pályáról.

A kutatást ugyan csak most készítitek elő, de gondolom, arról már most is vannak kutatási eredmények, hogy mik azok a tényezők, amelyek a nőket kiváltképp hátráltatják.

Az egyik jól dokumentált probléma a mentorálás: a nők sokkal kevésbé találnak elhivatott, a karrierjük egyengetésébe energiát fektető mentorokat, témavezetőket. Már a PhD-s évek alatt megfigyelhető, hogy a nők sokkal elszigeteltebbnek érzik magukat, kevesebb megerősítést kapnak a képességeikkel kapcsolatban. Erre ráadásul még egy lapáttal rátesz az is – és ez egyike azoknak a nemek közötti pszichológiai különbségeknek, amelyeket minden eddigi kutatás megerősít –, hogy míg a nők a sikereiket hajlamosak külső körülményeknek tulajdonítani, a kudarcaikat pedig saját maguknak, addig a férfiak ezzel pont fordítva vannak: a sikereiket maguknak, a kudarcaikat külső tényezőknek tulajdonítják. Így a nők hajlamosak a saját hiányosságaik következményeiként megélni a kis, alig érzékelhető, ám mindennapos mikro-agressziókat, a hátrányos megkülönböztetést, az elismerés es támogatás hiányát. Mindez a többi ember megítélésére is igaz: mind a nők, mind a férfiak hajlamosak azt gondolni, hogy egy nő sikere a szerencsén múlott – míg egy férfi sikere a saját képességein.

Hasonlóképp mind a nők, mind a férfiak úgy gondolják, hogy a férfiak alkalmasabbak arra, hogy magas szintű tudományos pozíciókat töltsenek be. Ezt az eredményt támasztották alá azok a kísérletek is, ahol ugyanazt a tudományos szöveget sokkal magasabbra értékelték a diákok, ha úgy gondolták, hogy férfi írta, vagy ugyanannak az e-learning kurzusnak a professzorát sokkal kompetensebbnek találták, ha azt az információt kapták, hogy a professzor férfi.

screen_shot_2017-04-04_at_12_01_29_1.pngDóci Edina az ELTÉ-n végzett szociológusként, doktori tanulmányait Belgiumban, a Vrije Universiteit Brussel-en végezte. Jelenleg kutatóként dolgozik Brüsszelben, szeptembertől pedig adjunktusként az amszterdami Vrije Universiteit-en fogja megkezdeni munkáját. Doktori értekezésének témája a menedzserek vezetesi stílusának változékonysága es annak munkakörnyezeti es kognitív okai voltak. Jelenleg kutatói munkájának középpontjában azon pszichológiai és társadalmi folyamatok állnak, amelyek a férfiak és a nők akadémiai karrierjének előmozdulását vagy megtorpanását okozzák.

Nem tudom, hogy ez mennyire általános a tudományos életben, de a filozófiai területén az elmúlt évtizedben sok helyen gyakorlattá vált a nőkkel szembeni pozitív diszkrimináció. Emellett talán a legerősebb érv az, hogy ha a diákok és tanárok olyan munkakörnyezetben dolgoznak, ahol a nemek aránya megközelítőleg kiegyenlített, akkor a szakmából lassan ki fognak kopni azok a nemi sztereotípiák, amelyek eddig újra termelték a különbségeket. Ez valóban így van?

A kvótáktól csak hosszú távú hatás várható. Én őszintén sajnálom a mostani „kvótanőket” – ez egyáltalán nem egy kellemes poszt. Általában egy vezetői pozíció betöltése nagyon jó hatással van az egyén önértékelésére, ami pozitívan hat vissza az egészségére, a jóllétére, a teljesítményére. De ha valaki a neme miatt kap meg egy munkát (még akkor is, ha amúgy maximálisan kompetens), akkor mindez nem fog bekövetkezni, hiszen sokkal több bírálatra, kritikus hangra, akár szabotázsra számíthat a munkatársai részéről. Ugyanakkor ő maga sem tudja a szakmai előmenetelét a saját képességei bizonyítékaként elkönyvelni.

Hosszú távon viszont felbecsülhetetlenül sokat számít, ha látunk női mintákat. Az én kutatócsoportomban tízen voltunk nők, és a legtöbben meg voltunk róla győződve: esélyünk sincs rá, hogy véglegesített oktatói státust kapjunk valahol. Úgy éreztük, hogy mi erre nem vagyunk képesek, hogy nem vagyunk elég jók, hogy mi nem tudunk ennyit dolgozni. Bennem is rengeteg belső bizonytalanság volt, de végül szerencsém volt, és jött egy álláslehetőség…

Na ennyit arról, hogy kinek tulajdonítják a nők a sikereiket…

(nevet) Pontosan. Jobban féltem attól, hogy megkapom az állást, mint attól, hogy nem. Közben meg arra gondoltam, hogy ha én, aki elég jól átlátom ezeknek a bizonytalanságoknak a gyökerét, ha én nem merek továbblépni, akkor ki fog? És amikor végül sikerült, és elnyertem az állást, hirtelen a többiek hozzáállása is megváltozott, mert látták, hogy olyasvalakinek is sikerülhet, aki „egy közülük”.

402697_423488571021423_797769639_n.jpg

Korábban már említetted, hogy az ember nem szívesen tekint önmagára áldozatként, és hogy pszichésen egészségesebb is, ha úgy éljük meg, hogy van befolyásunk, kontrollunk az életünk felett. De mi másnak érezhetnénk magunkat, tudatában mindazoknak a strukturális hátrányoknak és előítéleteknek, amikről eddig beszéltünk? Mi okunk lenne szabad cselekvőként tekinteni magunkra?

Ez a kérdés engem is nagyon foglalkoztat. Már csak azért is, mert néha igenis hasznos, ha áldozatként tekintesz magadra, mert ilyenkor nem gondolod azt, hogy te magad vagy a kudarcaid oka – ám ez a fajta tudatosság csak egy bizonyos pontig segít, amíg nem bénít meg a strukturális hátrányokkal való szembesülés. A kutatásomnak pont az a kulcskérdése, hogy mindezen körülmények között meddig terjed a nők cselekvési szabadsága. Egy jó pszichoterapeuta számára ez az első és legfontosabb kérdés: hogy akármilyen nyomorúságos is a helyzeted, mi az, amin hatalmadban áll változtatni? Itt ér véget a depresszió és a tanult tehetetlenség – amikor felismerjük, hogy van valamennyi mozgásterünk.

Ki kell mondani, hogy a nőket számtalan hátrány éri, de közben muszáj azzal is foglalkozni, hogy itt és most mit tehetünk saját magunkért. Maga a rendszer ugyanis nem fog máról holnapra megváltozni. Ráadásul csak akkor fog változni, ha nekünk van elég erőnk és hatalmunk ahhoz, hogy változtassunk rajta.

Viszont ezek az egyéni megküzdési stratégiák sokszor azzal járnak, hogy elfogadsz olyan női szerepeket, amelyekről azt gondolod, hogy leginkább fel kéne őket számolni.

Ezt a problémát nagyon jól ismerem. Az állásinterjúk utolsó köre előtt valaki azt javasolta nekem, hogy mosolyogjak többet – pontosan tudjuk, hogy ez is jellegzetesen a nőknek szóló tanács, akiktől elvárjuk, hogy tetszőleges élethelyzetben bájosak, kedvesek, vidámak legyenek. És mit teszek én?

Gondolom, mosolyogsz.

Mosolygok. Ha már megvan az állás, akkor kutatóként beszélhetek róla, hogy miért károsak a nőknek az ilyen és ehhez hasonló elvárások – de egyéni szinten muszáj őket fejben tartanom. Szóval egyfelől vagyok én, a társadalomtudós, aki teljes joggal kritizálja ezeket a gyakorlatokat; és van az egyén, aki el szeretne érni valahova, és állandó kompromisszumokra kényszerül, hogy ezt megvalósíthassa. Ha mosolyogni kell, akkor bassza meg, mosolyogni fogok.

A mamahoteltől Donald Trumpig

2017. március 27. Üvegplafon

Harmincas férfiak, akikre még mindig az anyjuk mos és főz; férfiak, akik 8-10 éve működő párkapcsolatokban sem képesek rábírni magukat a családalapításra; makkegészséges férfiak, akik munka helyett pornót és videójátékokat habzsolva ücsörögnek otthon, a társadalombiztosítási rendszer kontójára – ők a főszereplői annak az egyre többet hangoztatott nézetnek, miszerint a férfiakkal valami NAGY baj van.

Szerző: Réz Anna

Forrás: HVG Nő különszám, 2016. november

Amikor férfi szerepekről beszélünk, gondolkodás nélkül odabiggyesztjük a „válság” szót is – és azt is természetesnek vesszük, hogy ha válságban vannak a férfiszerepek, akkor maguk a férfiak is válságban vannak. Philip Zimbardo és Nikita D. Coulombe nemrégiben magyarul is megjelent, sokat vitatott Nincs kapcsolat – Hová lettek a férfiak? című könyvükben nem győzik „megkongatni a vészharangot” – egyenesen „hanyatlásról”, „közelgő katasztrófáról” beszélnek, amikor a férfiak társadalmi helyzetét, szociális képességeit, jövőbeni életkilátásaikat elemzik. És hogy mik a fő tünetek? A férfiak egyre csökkenő jelenléte az oktatás összes szintjén; romló kompetenciáik a társas kapcsolatok kialakításában és fenntartásában (főleg, ami a heteroszexuális párkapcsolatokat illeti); motiválatlanságuk a munkaerőpiacon való elhelyezkedésben; potenciazavarok (ez alól a pornónézés kivétel).

zimbardo.jpg

Tovább olvasom

Lélekápolástól a nagynénéd névnapjáig – nálatok ki végzi az érzelmi házimunkát?

2017. március 09. Üvegplafon

A gyerekek életének megszervezése, a szülinapok észben tartása, a gyerekfelügyelet elintézése, a nyaralás megszervezése, a rokoni kapcsolatok ápolása, a baráti társaság és a munkahelyi csapat egybentartása, a kollégák, a családtagok és a házastárs lelkének ápolása − mind olyan feladatok, amelyeket jellemzően a nők végeznek el. Mégis, erről a típusú munkáról egyáltalán nem beszélünk, nem ismerjük el, és fel sem merül, hogy valamilyen formában kompenzálnunk kellene. Pedig pont ugyanolyan megterhelő és időigényes, mint bármilyen más munka és pont olyan kimerítő a mentális egészségünkre nézve, hogyha tartósan egyenlőtlenül oszlik meg.

Szerzők: Máriási Dóra pszichológus és Vida Katalin pszichológus

Az érzelmi munka fogalmát Arlie Hochschild szociológus írta le először a The Managed Heart (1983) című könyvében. A tudományos életben az érzelmi munka elsősorban munkahelyi fogalomként terjedt el, és arra vonatkozik, hogyan kell a munkavállalónak az érzelmeit és azok kifejezését a munkahely igényeinek megfelelően szabályoznia. Ez az elvárás többnyire a szolgáltatási, gondozói és rendfenntartói szektorban dolgozó embereket érinti (pl. pincéreket, fodrászokat, légiutas-kísérőket, ügyfélszolgálaton dolgozókat, rendőröket, ápolókat stb.), akiknek az érzelmeiket az ügyfél elégedettsége érdekében kell szabályozniuk: az elvégzendő feladatok mellett kötelességük mosolyogni, kedvesnek, türelmesnek, nyitottnak, törődőnek, vidámnak és érdeklődőnek lenni. Általánosságban ezekben a foglalkozásokban több női munkavállaló van, ráadásul a női foglalkozások a világon mindenütt kisebb presztízst és gyenge fizetést nyújtanak. A befektetett érzelmi munka ugyan alapvető elvárás, anyagilag azonban nem kompenzálódik: amikor férfiak olyan munkakörbe váltanak, ami nagyobb kognitív munkát igényel, 8,8%-kal növekszik, míg ha olyan munkakörbe kerülnek, amelyik több érzelmi munkát igényel, 5,7%-kal csökken a fizetésük.

Tovább olvasom

7 inspiráló sportolónő, akiket imádok online követni

2017. március 06. Üvegplafon

Ó, a Youtube és Instagram világa! Annyi szépség és szörnyűség gyűjtőhelye. Mégis azt hiszem, megtaláltam a jó arányt: követek embereket, akiket példaképemnek tekintek, és olyanokat is, akik kicsit idegesítenek. A következő hét social médiában szereplő sportolónő sem feltétlenül tökéletes. De egyvalami közös bennük: sokat tesznek azért, hogy nőként jobban érezzük magunkat, magabiztosabbak legyünk, és merjük lerombolni a társadalom által ránk erőltetett normákat.

Szerző: Nagy Gréta

1. Meg „megsquats” Gallagher

Megan Gallagher a videóit mindig azzal kezdi: „Hello, my strong strong friends!”. A sportja az erőemelés (az erőemelés során három gyakorlatot kell a versenyzőnek minél nagyobb súllyal elvégezni: guggolás, fekve nyomás, felhúzás. Ennél azért természetesen bonyolultabb a sport, de erre most nincs idő). Amellett, hogy Meg nagyon erős, és a videói is szórakoztatóak, van még egy különleges dolog vele kapcsolatban: rengeteg olyan témát dolgoz fel, ami fontos a nőknek, de kevesen beszélnek róla. Például: amikor a nők nagy súlyok emelgetése közben… mit szépítsünk… bepisilnek (stressz inkontinencia), étkezési zavarokkal való küzdelem, teljesítménynövelő szerek a sportban. Ezen kívül rengeteg erős és inspiráló nő és férfi szerepel a videóiban, és amint megnézek egyet, már alig várom, hogy lemehessek edzeni.

Hol ismerkedhetsz meg vele?

Elég aktív a Youtube csatornája: https://www.youtube.com/user/megangallagherlifts/featured

Instagram: https://www.instagram.com/megsquats/

Podcats: Mark Bell’s Powercast - https://www.youtube.com/watch?v=uBxLgUxoTCQ

Tovább olvasom

A méhedből látjuk, mennyit érsz

2017. március 01. Üvegplafon

Az 1-es, vagyis egy gyerekes nők úgy, ahogy elmentek, a semminél azért jobban, de persze az életkorral csökkent a megbecsültségük: minél idősebb, annál kevésbé valószínű, hogy szül még. De sz-nek azért jobb volt lenni 1-essel, mint gyt-ként. Egy gyermek férjjel meg egyenesen elviselhetőnek számított. A két gyerek komolyan növelte a nő társadalmi rangját, és a 3-as szám megadta a jogot, hogy végre lenézze a nőtársait. A 3 után meg tényleg jött a királyi út.

Szerző: Bendl Vera

Otthon mérőszalaggal ellenőriztem, és éppen negyvenhét centiméter volt a szoknyám hossza, háromszor egymás után jött ki ugyanaz az eredmény. Viszonylag nyugodtan indultam el, de persze nem teljesen, hiszen mindenki tudta, hogy a kávéházakba csak negyven centis vagy hosszabb szoknyában lehet belépni, és a szoknyahossz-ellenőrök mérőeszközei néha szándékosan pontatlanok. Ha pedig valakinek kisebb szám jön ki, fordulhat vissza, vagy – néhány centi eltérés esetén – az ellenőr mégis beengedi, ha a kezével benyúlhat a nő combja közé. A nőjogi szervezetek persze időről időre tiltakoznak ez ellen, és petíciókat adnak be követelve, hogy a szoknyahosszat csak nők vizsgálhassák, de eredményt nem érnek el. Arra vonatkozóan pedig, hogy ne legyenek ilyen ellenőrzések, már senki nem ad be petíciót. Én nem akartam illetéktelen férfikezeket magamon, épp elég volt a mérés maga, attól is a föld alá süllyedtem, ezért indultam el némi félelemmel.

szolgalolany.jpg

Illusztráció: A szolgálólány meséje (1990)

Pedig csak barátnőmmel találkoztam a hivatalos kávéházak egyikében, azért ott, mert a nem hivatalosakban, amelyekbe egyébként bármilyen ruhában be lehetett lépni, bárkit beengedtek, még a csuklónkon levő mikrochipet sem olvasták le, igen nagy kockázatot jelentett megjelenni. Én szerettem azokat a helyeket, sok barátom járt oda, simán bevállalom, ha nincs egy gyerekem, és nem tartok attól, hogy valaki megfigyel, és feljelent a gyámügynél vagy az iskolában azzal, hogy veszélyeztetem a családomat. De a gyerek miatt inkább hivatalosan elismert találkahelyekre jártam, és mint mindig, most is engedtem leolvasni a csuklómba rögzített mikrochipet közvetlenül a szoknyahossz ellenőrzés után. A chip aztán egy képernyőn minden arra járónak mutatta a legszükségesebb adataimat, ahogy minden nő adatát is: hogy hány gyerekem van, házas vagyok-e, na és persze az életkoromat. A gyerekeket egyébként trükkösen számították. A halva születettek, meghaltak vagy tizenhetedik hét után elvetéltek már mind egy teljeset jelentettek, és halott vagy elvetélt gyerek anyjának lenni mindenképpen nagyobb státuszt biztosított, mint kevés élő gyereket vállalónak vagy esetleg gyermektelennek. De persze mindenki furcsán nézett a hás anyákra (akiknek a neve mellett a „h”-halott gyermek szerepelt), hiszen azért titokban feltételezték, hogy valamit csak elrontottak, ha egyszer már nem él az a magzat. Meg azért ez egyébként sem egy jó ómen. És nyilván vagy rosszul táplálkoztak, vagy rossz a genetikai állományuk, vagy éppen nem figyeltek eléggé a gyerekre. A h-t mutatta a mikrochip, ahogy például a „gyt”-gyermektelent is, ami az egyik legnagyobb szégyennek számított huszonhét felett, talán csak a szingliségnél kevésbé. Egyesek olyannyira beleélték magukat a szerencsétlenségbe és a „gyt” stigmába, hogy állandóan maguknál hordtak egy papírt, amelyik azt bizonyította, hogy orvosilag indokoltan nem lehet gyermekük, például mert nincsen méhük, vagy kivették mindkét petefészküket. Ezzel persze csak az alkalmatlanságukat és a másodrendűségüket verték még nagyobb dobra, de addigra már eléggé megőrültek ahhoz, hogy ezt ne vegyék észre.

A szinglik helyzete igencsak szomorúnak számított – bizonyos értelemben legalábbis. Főként az szgyt-jelzésűeké (szingli, gyermektelen), akiknek életkora a huszonhetet meghaladta, mert őket tényleg bárki megvethette. A férfiak különös érdeklődéssel nézték őket akkor, amikor más nem látta: ők lettek a társadalom kurvái, ugyanis egy szgyt-t bárki megdughatott különösebb következmény nélkül, sem dicsőségnek, sem szégyennek nem számított, egyesek egyenesen erre specializálódtak, és nyilván nem voltak kevesen, akik a felelősség nélküli ingyen szexet keresték.

Az 1-es, vagyis egy gyerekes nők úgy, ahogy elmentek, a semminél azért jobban, de persze az életkorral csökkent a megbecsültségük: minél idősebb, annál kevésbé valószínű, hogy szül még. De sz-nek azért jobb volt lenni 1-essel, mint gyt-ként. Egy gyermek férjjel meg egyenesen elviselhetőnek számított. A két gyerek komolyan növelte a nő társadalmi rangját, és a 3-as szám megadta a jogot, hogy végre lenézze a nőtársait. A 3 után meg tényleg jött a királyi út.

A kormány sokat próbált tenni azért, hogy növelje az sz-ek megbecsültségét és vonzerejét, így éveken át plakátolt szülésben striákat szerzett nők enyhén retusált képével, szoptató mellekkel és várandósság után kicsit megereszkedett hassal, nagy, formás fenékkel, emberes combokkal, így próbálva a férfiak ízlését a szülő nők felé terelni, és mivel tudjuk, hogy az ízlés tényleg formálható (bár ehhez nem árt letiltani a nemzetközi csatornákat is), sikerült elérni, hogy a férfiak igényei változzanak. Az eddig öregedésük és megereszkedésük miatt siránkozó anyák végre igazolva látták magukat, végre nem süllyedtek el szégyenükben a huszonéves csitrik mellett a közértben, végre felállhattak, kiállhattak, és megvethettek minden más nőt, aki vékony, aki nem szül, aki nem szoptat, aki feszes, aki véletlenül ugyanúgy néz ki szülés után (biztos csak egyet szült, azt is csak császárral, milyen anya az ilyen?), boldogan rakták ki szülési csíkjaikat, kinyúlt testüket, süppedt mellüket, és kurvát kiáltottak a többiekre. A kampánynak hála, a férfiaknak is megjött a kedvük hozzájuk, jó az a kis hús, mindig is jó volt, csak a hallgatólagos társadalmi megegyezés mégiscsak úgy nézett ki, hogy mindenkinek volt egy nyilvános, asszonyos nője meg egy sima bőrű titkos szeretője – nehéz teljesen szakítani a régi renddel, na. A nyilvános megjelenés viszont minden nőtől megkövetelt egy-két striát, ha jót akart magának, így a plasztikai sebészet két irányban virágzott fel: a régi mellnagyobbító, zsírleszívó, hasplasztikai műtéteket a huszonöt alatti házasulandókon végezték és azokon, akik a legsötétebb szexiparban képzelték el az életüket, a többieken pedig a striásító, bőreresztő beavatkozásokat, hogy a megjelenésük a társadalmi elvárásoknak megfeleljen. (Nem lettek nagyon gyakoriak a szűzhártya helyreállító műtétek, de egyes konzervatív körökben azért igényelték őket, ahogy alkalmanként párok is elvégezték, akik ugyan már jártak egy ideje, de a menyasszony ezt egy nagyon szép ajándéknak tartotta vőlegénye számára, így alávetette magát az eljárásnak.)

Nem olyan nehéz beleszokni egy ilyen világba, igazán. Mára már egyenesen természetesnek tűnik. A retikülömben mindig ott lapul a mérőszalag a dezodor mellett, elfér az igazán, alig foglal helyet. Meg lehet szokni a kettős mércét, a férfiak fura tekintetét, akik a gyerekek száma és egy totálisan ellentmondásos nőideál alapján ítélnek meg, miközben tőlük maguktól senki sem kérdezi, hogy hány gyereket nemzettek és ebből hányért vállaltak felelősséget, de ha agresszíven közelítenek vagy letámadnak, egyből azzal jönnek, hogy ők csak gyereket szeretnének csinálni. A gyerek, a gyerek, az mindent visz. Mindenre felhatalmaz, mindenre felhasználható. Kezdem megutálni ezt a szót.

Ahogy átjutottam a szoknyahossz vizsgálaton, majd a mikrochipem tartalmát is végignézte az őr, és egy fitymáló tekintettel nyugtázta, bemehettem a kávéházba, és egy viszonylag előkelő helyen foglalhattam helyet, amelyet a barátnőmnek köszönhettem, aki a harmadik gyerekét várta. A férfiak egy üvegajtóval elválasztott szobában ültek, és bár a feleségükhöz bejöhettek volna, igazából egyet sem lehetett látni a női részen, inkább kívülről bámészkodtak. Nézhették a magabiztos sokgyerekeseket a terem közepén, amint harsányan értekeznek a szoptatási szokásaikról, az álmodozó kétgyerekeseket, a megbújó egygyerekeseket és a szingli hordák egy-egy maradékát, akik a sarokban diskuráltak minél kisebb feltűnést keltve.

Én a barátnőmmel csak ittam a kávét. Az időről beszéltünk meg a gyerekek betegségeiről. Amiről beszélni szerettünk volna, arról nem mertünk. Én arról, hogy szülnék én még, szívesen szülnék, de annyira akarja mindenki, hogy tegyem, annyira ettől függ a megítélésem, hogy valahogy már mégsem tudom. Pedig a gyereknek is jobb lenne az iskolában, hogy van egy testvére. Lassan már a társai is megvetik, hogy egyke. De mégsem vagyok biztos benne. A barátnőm talán a férjéről akart volna mesélni, de ez nem derült ki.

Ott, akkor szerintem senki nem figyelt minket, legfeljebb csak mint mindenkit a telefonhívások rögzítésével és egyéb titkos kamerafelvételekkel, amelyeket csak szükség esetén hallgatnak le és néznek végig. Nagy titkaink sem voltak, mégsem mertük azokat bármikor elmondani. Csak ha magunk voltunk, otthon. Olyankor fogtuk a telefonunkat, kivettük az akkumulátorát, jó messzire eltettük a másik szobába, mégis attól féltünk, meghallják a nemzetellenes, hazaszeretetlen kijelentéseinket. Pedig én csak néha jegyeztem meg, hogy el szeretnék menni. Már nem itt akarok élni.

Most a kávézóban a barátnőm halkan mesélte, hogy ultrahangról jön. És képzeljem, lány lesz. Két fiú után egy lány. Mosolygott. Nagyon.

Csak a szemében láttam a félelmet.

Hagyományos apák, modern fiúk: a játszótéri apukák

2017. február 22. Üvegplafon

A Magyar Férfi erős, domináns. Identitásának meghatározó része, hogy irányító pozícióban van, ami legtöbbször abban gyökerezik, hogy nagyrészt ő gondoskodik a család anyagi javainak előteremtéséről. Az a férfi, aki – ha mégoly tudatosan is, és akár csak átmeneti időszakra – ezt a szerepet átváltja egy másik, ráadásul számára szokatlan szerepre, komoly identitásválságba kerülhet. A férfiak önértékelése szocializációjuknál fogva szorosan összefügg a kenyérkereső funkcióval, a férfiasság (mérete) hozzá van rendelve a fizetés nagyságához.

Szerzők: Borsfay Krisztina és Molnár Erika, a GenderTrainer által tartott Szereprulett önismereti csoportok vezetői

Előző írásunkban női szemszögből néztünk rá arra a folyamatra, amikor a párkapcsolatban a felek megpróbálnak túllépni mélyen bevésődött szülői mintáikon, és új szokásokat, viselkedésmódokat igyekeznek elsajátítani. Relatíve kevés Apapara él közöttünk, azaz olyan férfiak, akik megosztják tapasztalataikat a gyerekes hétköznapokról, mind praktikus, mind érzelmi szempontból. Az újgenerációs apák nehezen találnak hiteles forrásokat, vagy éppen támogató közeget az új működésmódok tanulásának átmeneti időszakában. Magyar nyelven  alig van olyan szakirodalom, amely segítene abban, hogy a férfi szerepek (keménykereső, domináns, stb.) szocializációs “futószalagján gyártott” férfi megfelelhessen a tradicionális női szerepek (gyereknevelés, háztartás vezetése stb.) kihívásainak.

hagyomanyosapak.jpeg

Tovább olvasom

Így menstruálunk mi!

2017. február 02. Üvegplafon

Miért nem tudjuk annak kezelnünk a menstruációnkat, ami: egy teljesen természetes biológiai folyamatnak, aminek a kezdete sokkal inkább ünneplést, mint szégyenkezést érdemel?

Szerző: Medvey Johanna

Pár hónappal ezelőtt egy közeli barátom (elvált férfi, aki minden második héten van a gyerekeivel) mesélte, hogy a tizenegy éves lányának megjött az első menstruációja. Nagyon tetszett a reakciója: megnyugtatta a megszeppent kislányt, elmagyarázta neki, hogy ez a nővé válás egyik különleges állomása, aztán, hogy megünnepeljék és emlékezetessé tegyék ezt a mérföldkövet, közösen elmentek vásárolni, és a kislány választhatott magának egy nyakláncot.

Bár a menstruáció sokáig tabu témának számított, mára rengeteg korlát lehullott: mindennapos, hogy a tévében betét vagy tampon reklámot látunk; termékek egész hadserege áll rendelkezésünkre; a legtöbb iskolában vannak felvilágosító órák, és egyre több cikket is találni a témában (például tavaly, az olimpia idején, amikor egy kínai úszó arról nyilatkozott, hogy a menstruációja befolyásolta az eredményét). Sok családban viszont még mindig nem illik ilyenekről nyíltan beszélni, és egyetlen olyan nőről sem tudok, aki ne rejtegetné a tamponját vagy az intim betéteit (legalábbis nyilvános helyeken).
received_10154085815866750.jpeg

Tovább olvasom

PUSKÁS PANNI NAGY LELEPLEZÉSE (De ki az a Puskás Panni?)

2016. december 31. puskaspanni

Helyreigazítás

Valótlanul állítottuk, hogy a kata.blogstar.hu-n megjelent "Nem ártana tudni, hogy egy nőnek hogyan is kellene viselkednie" című blogposztját Jurák Kata nevében és hozzájárulásával Puskás Panni írta. Elnézést kérünk mindenkitől, akit valótlan állításunk megvezetett vagy akinek ezzel a becsületébe gázoltunk.

leleplezes7_2.jpg

                                                             

Egy éves a női princípium – szülőcsatorna-retrospektív

2016. december 16. Üvegplafon

Már kerek egy éve annak, hogy unokákat szültünk Kövér Lászlónak, és beteljesítettük Kovács Ákosnak azt a bizonyosat. Vagy várjunk csak…

Az idő mindenesetre szalad, de élénken él bennünk az emlék a tavalyi év végéről, amikor könnyesre röhögtük magunkat a művész úr bérkülönbségeket pártoló megnyilvánulásán és azon, hogy a házelnök úr de facto szülőrobotokkal azonosított minket. Lehetett volna sírni is, de akkor valahogy úgy tűnt, hogy bár léteznek még a Kövér Ákoshoz hasonló provinciális idióták, és nem is kevesen, azért a világ összességében jó irányba halad, az emberek lassan megtanulnak a női szerepekről kicsit összetettebben gondolkodni.

Tévedtünk. Tévedésünk egyik legkirívóbb bizonyítéka pedig az Eurobarométer idei kutatása volt, ahol a magyar megkérdezettek majdnem fele (47%) azt mondta, bizonyos körülmények között a beleegyezés nélküli nemi érintkezés elfogadható. Az eredmény talán nem igényli a kommentárt, és különben sem ezért gyűltünk ma itt össze, hanem azért, hogy emléket állítsunk Kövér Ákos princípiumának.

Tovább olvasom