Üvegplafon

Tovább a websorozathoz

Esemény doboz

uvegplafon_20150401.jpg

Tovább az eseményekhez

Safe space magyar szemmel

2016. november 21. Üvegplafon

Magyarországot előbb elérte a genderőrülettől való félelem, mint maga a feminizmus. A neokonzervatív politikai propaganda futótűzként terjed Kelet-Európában, sokan mégis egy olyan dologtól tartanak, aminek se alapja, se referenciája. Személyes tapasztalataim, benyomásaim a démonizált safe space-ről egy angol egyetemen.

Szerző: Tamás Dorka

Gender Studies mesterképzésre mentem Angliába, a politikailag legaktívabb egyetemek egyikére, ahol a Black Lives Matter ugyanannyira hot topic, mint a szexmunkások és a transzneműek védelme. Ugyan az elmúlt években Nagy-Britanniában is jobboldali kanyart vett a szélesebb politikai diskurzus, az egyetemeken mégis tombol a kapitalizmusellenesség, a menekültek támogatása, és nem ritka, hogy a diákok petíciókat indítanak, többek között lakbércsökkentést követelve a kampuszon.

Ebben az egyetemi környezetben a diákok nem csak akkor vállalnak aktív politikai szerepet, ha éppen netadóval vagy szakok megszüntetésével fenyegetőzik a kormány. Bár látszólag ennek nem sok köze van a (túlzott) politikai korrektséghez, ahhoz, hogy érthető legyen, miért és hogyan működnek a safe space-ek, fontos megérteni, hogy az egész egyetemi környezet (részben a kampuszélet miatt is) teljesen más, mint Magyarországon. Itt a diákok majdnem kétszáz diákszervezet közül választhatnak, amelyeknek nem az a szerepe, hogy legyen közösség, akikkel hétvégente lerészegedhetünk, hanem hogy aktívan tegyünk azért, hogy jobb legyen diáknak lenni.

sussex.jpg

Ez az ördögi környezet kampányokat szervez az egyetemi szexuális zaklatás ellen, és felhívja a figyelmet a beleegyezés (consent) fontosságára. Ez az a környezet, ami minden szerdán ingyen betétet és tampont oszt lányoknak; ahol a rektor beszéde nem az egyetemet dicsőíti, hanem a diákok lelki/mentális egészségének fontosságáról beszél. Igen, ez az a környezet, amit itt „safer space”-nek hívnak (mert nincs olyan, hogy teljesen biztonságos tér), ahol az órákon és a feminista diákszervezet találkozóin bemutatkozáskor nem csak nevet kérdeznek, hanem személyes névmást is. Ez annak ellenére alapszabály, hogy legtöbbször senki nincs a csoportban, aki they/their névmást használja; a másik genderét ugyanis nem lehet a külső alapján megítélni – mondják itt. Én ugyan még mindig nem tudom, nyelvtanilag hogyan kell ezt a harmadik személyes névmást használni, de próbálom tiszteletben tartani, hogy a transz/nem bináris nemű emberek számára bántó lehet, ha nőnek vagy férfinak tekintik őket.

Anyanyelvem, a magyar az angoltól eltérően nem különbözteti meg a nőt és a férfit – a sors iróniája, hogy pont ebben a nyelvi közegben vagyunk lemaradva az egyenlő jogokat illetően. Mivel nincs meg ez a bináris nyelvi tapasztalatom, én nem érzem „zsigerből” ennek fontosságát, de nem is ignorálhatom, mivel magam választottam, hogy egy másik kulturális, nyelvi környezetben fogom tanulni a társadalmi nemek tudományát.

Nekem, aki otthon csak cikkekből hallott a prostitúció-szexmunka vitáról vagy a transzneműséggel kapcsolatos feminista belharcokról, meglepő, hogy ezek ténylegesen mindenhol feljönnek, ezek a mostani nyugati feminizmus nagy problémái. Attól meg kifejezetten dühös lettem, amikor órán felmerült, használhatjuk-e még a „nő” szót, mert egyes orvosi kutatások szerint a biológiai nem is spektrum . Szerencsére nem csak én gondoltam úgy a csoportból, a „nő” és a „férfi” kategóriái nem zárják ki a biológiai diverzitást (és fordítva).

Találkoztam kevésbé megosztó dolgokkal is, például az úgynevezett trigger warning (figyelmeztetés felkavaró tartalom miatt). Az én szakomon kifejezetten gyakori, hogy megrázó témákról beszélgetünk, így akit például korábbi élményei miatt felzaklat a szexuális erőszak témája, az kedve szerint kimehet az óráról. Az már egy másik cikk témája lehetne, hogy meddig mehetünk el a trigger warningban, hol a határ aközött, hogy figyelünk az személyes tragédiák egyéni tempóban való feldolgozására és aközött, hogy életidegen, túlérzékeny nebáncsvirágokat nevelünk. A diákok többsége ugyanis, tetszik-nem tetszik, az egyetem elhagyása után úgyis visszakerül a nem-biztonságos életbe. Nem tudok és nem is szeretnék végső igazságokat kimondani, de annyi bizonyos, hogy a safe space lényege nem több és nem kevesebb, mint hogy figyeljünk egymásra, mint egyik ember a másikra, és próbáljuk tiszteletben tartani egymás kéréseit.

Az angol egyetemi környezet folyamatosan megkérdőjelezi a feminizmusomat és a világképemet; elbizonytalanít, hogy jó szakot választottam-e, és hogy tudok-e genderrel foglalkozni, egyetemen tanítani, ha engem a most kurrens vitáknál jóval triviálisabb dolgok foglalkoztatnak. Van alapja azoknak a vélekedéseknek, hogy átestünk a ló túloldalára. De Magyarországon, ahol a gender a politikusok szitokszava; ahol a nők helyzete számos vonatkozásban siralmas; ahol rengeteg ember a neme, szexuális orientációja, származása miatt van elzárva számára értékes lehetőségektől, a vérre menő vita a safe space-ről csak újabb ellenségképpel ajándékozza meg a jelenlegi kormányt.

Ez mégsem Amerika

2016. november 02. puskaspanni

Szörnyű vihar tombol a Kárpát-medencében: a safe space kiűzhetetlenül beáramlott egy nyolcadik kerületi szórakozóhelyre. Popcornt rágcsálva izgulok a fejleményeken.

„Először egy budapesti kocsma, aztán a végén már macskáknak identifikálódnak az emberek.” Ezzel a gondolattal fejezi be (de ki az a) Weiss Eszter cikkét a Reflektoron. (Lehetne ez éppen irónia is, de tartok tőle, hogy nem az.) A vészesen fenyegetett hely pedig az Auróra nevű szórakozóhely, pontosabban annak egy bulija, amelynek facebook eventjében megtalálható egy safe space házirend arról, hogy ne legyél rasszista, szexista, ciszszexista, xenofób, meg csomó ilyesmi.

safe_space013.png

Nem vagyok ám teljesen hülye, értem én a safe space túlkapásainak problémáit, meg a véleményszabadságra gyakorolt negatív hatásait. Mégis azt gondolom, hogy az alapvető ötlet akár lehetne egy használható liberális, demokratikus alapvetés is: figyeljünk egymásra, ne sértsük meg a másikat, ha nem muszáj. És az sem baj, ha ezen az alapon felépül egy elvi szabályrendszer, ha vannak javaslatok arra, hogyan lehet etikusan viselkedni a másikkal.

A probléma minden esetben a bicikli túltolása, a teljes arányvesztés. Amikor a másik és saját magunk védelme olyan mesterséges burokban tart, ahová a mi világnézetünkkel nem azonos vélemények nem juthatnak el. Erre persze látunk példákat amerikai egyetemeken, legutóbb a torontói egyetem nyelvészprofesszorának nem sikerült véleményt nyilvánítania az újonnan alkotott genderspecifikus személyes névmásokról. Ugyanakkor a safe space túltolása abból a szempontból is problematikus, hogy azt a hazug képet sugallja a benne élőknek: ez a kellemes, kádnyi langyos víz az élet, aztán kívül meg vár rájuk a hidegzuhany.

Különben fel nem foghatom, hogy miért kell folyton mindenkinek végletekben gondolkodnia, így Weiss Eszternek is. A safe space bulival kapcsolatos arrogáns dühöngés nagyjából ugyanolyan túltolás, mint adott esetben maga a safe space. Miért ne tarthatnának hasonló gondolkodású emberek egy közös estét az Aurórában? A szerzőnek erre az a válasza, hogy mert az lesz belőle, mint a torontói egyetemen: „betiltanak egyetemi tanárokat, betiltanak szavakat.”

„Na de várj, na de várj, ez mégsem Amerika!” – ahogy ezt a Vidámpark zenekar már 1996-ban megénekelte. A helyzet azóta sem változott sokat. A kanadai történetnek közelében sem vagyunk, ez még mindig a több millió vak komondor országa, hahó! Nem toljuk túl az emberi jogokat, mert annak az volna a feltétele, hogy először megteremtjük az emberi jogok minimálisan elvárható szintjét, ami pusztán annyit jelentene, hogy mindenki éli az életét, ahogy akarja. Ebben mondjuk nem állunk olyan túl jól, nyilván fásultságunk és eszköztelenségünk vezet odáig, hogy minket valójában nem érintő problémákról vitatkozzunk. Te, Weiss Eszter (amúgy mi az igazi neved?), meg én, az a harminc ember az Aurórában, meg egy maréknyi másik, akik elolvasták a te szövegedet és az enyémet, megmosolyogtatóak vagyunk, pusztító vihart kavarunk a biliben.

Auróra, safe space, reflektor.hu

Magyar nők a focipályán: mikor rúgnak labdába?

2016. július 14. Üvegplafon

Kopott gyep, öltöző és zuhanyzó sehol a láthatáron, összesen 0 forint állami, önkormányzati vagy szponzortámogatás, főállásban anyagfeltöltőként dolgozó sztárjátékosok – ez is része a magyar nemzeti futball-stratégiának. Legalábbis ha a játékosok – vegyünk egy nagy levegőt! – nők.

Szerző: Beszterczey Judit

Fennállásának egyik legszomorúbb vereségét szenvedte el a közelmúltban a magyar női labdarúgó-válogatott. Nem kevesebb, mint 12 gólt kaptak a németektől a magyar lányok az őszi Eb-selejtezőn. Amazonjaink öt védővel és négy védekező középpályással álltak fel a hallei stadionban, de még így is kevésnek bizonyultak a német attakkal szemben. Bár világszerte egyre komolyabban veszik a profi női labdarúgást, Magyarországon – a közismert futball stratégia ellenére – mellőzik a női focistákat. Vajon miért?

Tovább olvasom

Bikini bridge tutorial

2016. június 14. puskaspanni

A bikini bridge nem kiváltság, hanem alanyi jogon jár mindenkinek - ezt mutatják elvégzett kísérleteim laboreredményei. A magam részéről ezt hívom esélyegyenlőségnek.

Szerző: Puskás Panni

Kinyúlt a fürdőruhám, amitől egy kissé méregbe gurultam egyik nap az uszodában. De öröm az ürömben: rájöttem, hogy egyetlen hurkapálca segítségével simán tudok bele bikini-hidat készíteni. Elmagyarázom, hogyan!

bikinibridge6.jpg

A kép csupán illusztráció, nem az én bikinitestem.

Tovább olvasom

testkép, bikini bridge, beach body

Utóirat anyák napjára: negatív lista

2016. május 04. Üvegplafon

"Ennyi az idei, kisírt szemű, anyák napi tanulságom: ha szembesülünk saját legbelső sötétségeinkkel, saját viszonyulásaink rémisztő gyökerével, akkor tényleg semmi nem segíthet rajtunk, csak a szeretet." Vendégszerzőnk nekigyürkőzik az anyák napja másik oldalának: mit kezdhetünk az anyánkhoz való viszonyunkkal felnőtt nőként és anyaként? 

Szörnyű volt az idei anyák napja, de itt az ideje, hogy elkezdeni beszélni erről is. Feltűrt ingujjal nekifeszülni a legnehezebb témának. Amikor az egyszeri kisgyerekes anyuka ráeszmél, hogy van egy, a saját gyerekénél is súlyosabb terhe: az anyja. Ráadásul, ezért még csak virág sem jár.

anyak-napja-2.jpg

Tovább olvasom

„Óvakodj a plasztiktól”, avagy a tinilányok kapcsolati agressziója és Bajos csajok plasztikjai

2016. április 20. Üvegplafon

Az iskolai bullying, azaz zaklatások, verbális agresszió, kiközösítés az egész világon problémát jelent. A zaklatások ma nemcsak a tinédzserkorban, hanem az óvodában, kisiskolás korban elkezdődnek. A lányok erőszakos viselkedéséről, kapcsolati agressziós jellemzőiről azonban még kevés szó esik, pedig nem újkeletű jelenség. Ha félretesszük azokat az ironikus megjegyzéseket, amiket az amerikai tinivígjátékok minőségere szoktunk tenni, jól látszik, a média foglalkozik azzal, amivel mi sokszor nem.

Szerző: Tamás Dorka

Kutatások szerint az elmúlt évtizedek erőszak reprezentációja nemcsak gender szempontból változott  - megjelent a lányok agressziója - , de az erőszak típusa is differenciáltabb lett a verbális erőszak és bullying médiaábrázolásával. Magyarországon még mindig nagyon keveset tudunk és beszélünk a lányok kapcsolati agressziójáról, pedig ez az USA-ban már évtizedek óta kutatott terület.

Ha megnézzük a tinilányoknak gyártott populáris filmeket láthatjuk, hogy az erőszak mindenhol jelen van.

A média igyekszik kiszolgálni ezt a korcsoportot, mint egyik legnagyobb fogyasztóját, és ennek következtében egyes médiatermékek, filmek – mint például a Bajos Csajok - egy generáció kultúrájának meghatározó részévé válnak. A nekik szánt és róluk szóló magazinok, blogok, online közösségi terek közvetítik a társadalmi elvárásokat – leginkább a külsejükkel, és a fiúkkal és szexualitásukkal kapcsolatban –, amiket a legtöbben szeretnének teljesíteni, hogy kortársaik be- és elfogadják őket. Persze a tinilányok is alakítják a saját fogyasztási igényeiket, kulturális szokásaikat, divatjukat, sőt sok szempontból ők diktálnak a médiaiparnak az újmédiának köszönhetően.

16031393845_8302edb790_n.jpg

Tovább olvasom

A magánélet is munka (és fordítva)

2016. április 15. Üvegplafon

Elsősorban azzal, hogy a munka területét mindenmással egyenértékűvé teszi, a munka-magánélet megkülönböztetés torzítja az arányokat – tartalmilag tehát éppen az életterületek sokféleségét egyszerűsíti le, és rakja a „magánélet” kategóriába. A magánélet pedig magánszféra – így látszólag ráhatása sincs a munkáltatónak.

Szerző: Kánya Kinga

Az életünk kettéosztása munkára és magánéletre napjainkban népszerű, a munkáltatók részéről is sokat alkalmazott megközelítéssé vált. Akár a nők érdekeire való érzékenyítés egyik legsikeresebb területének is nevezhetnénk – látva a munka és magánélet egyensúlyát célzó vállalati programok számának fokozatos növekedését, mondhatni divatját.

De valóban történt érdemi változás a nők életében a munka és magánélet egyensúlyát célzó programok bevezetésével? Én egyre szkeptikusabb vagyok ezzel kapcsolatban.

worklife.jpg

Tovább olvasom

Akkor én most rossz anya vagyok?

2016. április 11. Üvegplafon

 

Kevés életszakaszt övez olyan mértékű általános érdeklődés, mint az anyaságot. Ugyan a gyerekvállalás a párok életének egyik legszemélyesebb eseménye, valószínűleg számos ezzel ellentétes történetet tudna mesélni bárki, aki ment már nagy terhespocakkal társaságba, vagy tolt már végig babakocsit játszótéren. Az anyaságról ugyanis szinte mindenkinek megvan a véleménye. Bizonyos élethelyzetekben a társadalom egy része mintha kényszert érezne arra, hogy minden érintett előtt látványosan lebegtesse a közösség által kanonizált Jó Anya képét — és a Jó Anya boldog, önzetlen, türelmes, ereje végtelen. A Jó Anya másfél óra alvás után is lelkesen főzi az egészséges biopürét, a lakása csillog-villog, fejből tudja a vonatkozó szakirodalmat, és mindezt egy pillanatig sem érzi tehernek, hiszen minden gyermekével töltött perc földöntúli boldogságot okoz számára. 

Szerző: Cseh Katka, nőgyógyász rezidens

Felvenni a versenyt a Jó Anyával valószínűleg mindenkinek nagy terhet jelent, de vannak nők, akik a szülést követően egyenesen azzal szembesülnek, hogy az elvárt elsöprő boldogság helyett csupán szorongást, terhet és félelmet éreznek. A Jó Anya által dominált közbeszéd mellett nagyon nehéz helyzetben vannak azok, akik úgy gondolják, hogy nem hogy Jó Anyák nem lesznek sosem, hanem egyenesen azt érzik, hogy alkalmatlanok az anyaságra, és életük hibáját követték el akkor, amikor abbahagyták a védekezést és beleálltak a „gyerekprojektbe”.

Lehet-e arról beszélni, hogy valakit az újszülöttjére nézve nem a felhőtlen boldogság és a mindent elsöprő törődési vágy önt el, hanem éppen ellenkezőleg, csupán hidegséget és távolságot érez? Mi van akkor, ha valaki csak arra vágyik, hogy reggel bekucorodjon a sarokba, a fejére húzza a takaróját, és elfelejtse, hogy mi zajlik a körülötte lévő világban, ha nem érdekli, hogy éhes-e a gyerek, hogy mocskos-e a lakás, vagy hogy pelenkát kell-e cserélni?

Tovább olvasom

depresszió, elvárás, szülés, kismama, társadalom, egészségügy, szülés utáni depresszió

Miért tapsolunk, ha valaki tönkreteszi magát a versenysportban?

2016. április 08. Üvegplafon

Dilemmában vagyok. Olyan fajta dilemmában, amely során alapvető értékeket kérdőjelezek meg. Őszintén megmondom, a legtöbb kérdésre, amit itt felvetek, nincs egyértelmű válaszom. Ez nem baj, ezért vagyunk itt, hogy ezen vitatkozzunk. Ha ezt nem tudjuk megvitatni, akkor bajban vagyunk.

Szerző: Nagy Gréta

Láttátok a Whiplash című filmet? A film egy tehetséges jazzdobos, Andrew, és a bántalmazó zenetanára kapcsolatát mutatja be. Andrew a film elejétől nagyon motivált, a legjobb akar lenni, a tanárának pedig sajátságos módszere van arra, hogy egy kivételes, egyedülálló tehetséget neveljen, és ez kitűnő recept egy bántalmazó tanár-diák kapcsolathoz. A film sztoriját nem akarom lelőni, nézzétek meg, mert nagyon jó. És abban is nagyon jó, hogy arra késztessen, hogy kérdéseket fogalmazzak meg: Hol van a határ a motiválás és a bántalmazás között? Csak azért mert valaki szakmai sikereket ér el, joga van kétes módszereket használni? Egyáltalán mi az, hogy szakmai siker? Lehet kiemelkedő teljesítményt nyújtani a művészetekben vagy sportban anélkül, hogy teljesen feladjuk önmagunkat? Mi a fontosabb, a kiemelkedő siker, vagy egy ember mentális egészsége?

Tovább olvasom

sport, gyerekkor, versenysport, abúzus, Kiss-botrány

A testünk miatt miért kell magyarázkodni? Levél Sarka Katának

2016. április 07. Üvegplafon

Kedves Kata!

Valójában nyilván nem neked írok, mert neked jól felfogott érdeked nem megérteni a téged ért kritikákat. És mélyen megértem, ha egyetlen jól karban tartott porcikád sem kívánja, hogy már megint ezekkel az értetlen, egészségellenes feministákkal kelljen hadakozni. De mivel jelen pillanatban te vagy a legismertebb importőre az Amerikában már régóta tevékenykedő test- és anyaszégyenítő celebeknek, mégis megpróbálom a lehető legegyszerűbben megvilágítani, mi a gond ezzel.

sarka_kata.jpg

Tovább olvasom

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu