Üvegplafon

Ha mi nem beszélünk róla, a gyerekek miért tennék?

2017. december 14. Üvegplafon

Mit tehetünk a gyerekbántalmazás ellen?

Se mintánk, se szavaink, és – valljuk be – kedvünk sincs ahhoz, hogy a gyerekeinket felkészítsük rá, hogy őket is érheti bántalmazás. A gyomrunk görcsbe szorul már a gondolattól is, és legszívesebben visszaringatnánk magunkat abba a megnyugtató illúzióba, hogy ez a mi gyerekeinkkel úgysem fordulhat elő. Pedig előfordulhat, és intézményes védőháló nélkül még mindig mi, szülők vagyunk az egyetlenek, akik bármit tehetnek ellene. Paulik Mónika, a Lili és a bátorság című gyerekkönyv egyik szerzője leírja, hogyan.

A #metoo kampány nagyon jól megmutatta, hogy mennyire nem elszigetelt, véletlen jelenség a nők ellen elkövetett szexuális visszaélés. A gyerekek nem fognak ilyen kampányt indítani, de a probléma mértéke hasonló léptékű, még ha azt is gondoljuk, hogy ez képtelenség, meg főleg azt, hogy az én gyerekemmel ilyen nem fordulhat elő. Hasonló mértékű, mivel a jelenség egy részének a gyökere azonos: a bántalmazás sok esetben a hatalomról szól, a hatalommal való visszaélésről, akár egy munkahelyen történik, akár családon belül. Akár gyerekkel, akár felnőttel. Az elkövető számára az áldozatok kiszolgáltatottsága a vonzó.

Sajnos abban sem bízhatunk, hogy a gyerek körül dolgozó óvónők, tanárok, szociális munkások, vagy akár pszichológusok észreveszik a bajt, és ha mi szülők nem is értünk ehhez, majd mások igen. Nagyon esetleges, hogy ki, mennyit tud erről a témáról, a jelekről. Nincs intézményes védőháló a gyerekek körül szexuális abúzus esetén. Tehát nekünk, szülőknek kell megugrani ezt a lécet, nekünk kell védőhálót kialakítani ebben a témában is a gyerekek körül.

Nekünk, szülőknek is tenni kell valamit mert az intézmények lassan lépnek. Lassabban, mint ahogy a gyerekeink felnőnek. A változást az hozhatja meg, ha a mostani szülők generációjának

változik a hozzáállása a témához, ha máshogy neveljük a gyerekeinket, ha a mostani gyerekekben nagyon mélyen elültetjük azt a készséget, tudást, hogy

az intim szférájának a határai nem látszanak, ezért azt saját magának kell kijelölnie és kommunikálnia is.

És meg kell tanulnia azt is, hogy mások határai pont ugyanolyan fontosak, mint a sajátjáé. És az is fontos, hogy ha nem tudja megvédeni ezeket a határokat, akkor tudjon, merjen segítséget kérni. Nyilván mind úgy szeretnénk nevelni a gyerekeinket, hogy ne legyenek sem elszenvedői, sem elkövetői, de néma tanúi sem szexuális visszaéléseknek.

fehernemuszabaly.jpg

Nem könnyű téma ez persze, sok mai szülőnek már csak azért is nehezebb dolga van, mert nem hoz otthonról az ilyen beszélgetésekkel kapcsolatos emlékeket, mintákat.

Könnyen felmerül az a kérdés, hogy az abúzus bármilyen kontextusban való említése nem kelt-e félelmet a gyerekben, nem csak megijesztjük-e vele. Azt gondolom, hogy lehet erről is őszintén úgy beszélni, hogy a gyerek nem megijed, hanem csak nyer vele, és a szülők sokszor csak azért próbálnak kifogást keresni, mert nekik nehéz – érthetően – átlépni saját határaikat. De most nem meggyőzni szeretnék senkit, csak felhívni a figyelmet arra, hogy ha nem is hozzuk szóba a kényesebb kérdéseket, legalább azzal kapcsolatban nézzünk magunkba, hogy milyen mintákat hozunk, hogy mit üzenünk viselkedésünkkel kimondatlanul a gyerekeinknek.

Minták itt, minták ott

Talán nem gondolunk rá, de a szexuális visszaélések szempontjából fontos kérdés az is, milyen mintát mutatunk akkor, amikor a gyerek elmeséli az iskolában elszenvedett sérelmét, a tanárával megélt konfliktusát. Hogy reagálunk szülőként?  Komolyan vesszük, hogy megosztott velünk egy neki fontos és fájó – felnőttként akár banális – történetet?  Akár be is megyünk, beszélgetünk a tanárral (nem ráborítjuk az asztalt), ezzel jelezve a gyereknek, hogy az érzései relevánsak? Jelezzük, hogy lehet igaza, és az iskola sem arról szól, hogy alá-fölérendeltségi viszonyban kellene látni az összes helyzetet?

Vagy ne szólj szám, nem fáj fejem alapon inkább úgy okoskodunk, hogy még évekig ehhez a tanárnőhöz/tanárhoz jár a gyerek, kifizetődőbb csendben maradni. Otthon morgunk, de a tanárra mosolygunk, sőt karácsonyra ajándékot veszünk neki. Vajon mit gondolhat ez a gyerek arról, hogy érdemes-e szóvá tenni a sérelmeit? Milyen reflexeket alakítunk ki benne azzal kapcsolatban, hogy fog-e bárki segíteni rajta akkor, ha az edző, tanár, szomszéd bácsi, nagypapa stb., és később a főnöke tesz vele olyat, amitől neki rossz érzése van?

Nekünk, mai szülőknek ebben megint nagyon nehéz helyzetünk van, elsőnek kell lennünk: nyilván nem lehet jó mintánk ebben, hiszen a mi szüleink az ’50-es, ’60-as vagy ’70-es években voltak diákok, amikor valóban nem volt kifizetődő bármiért is szólni.

Maradva a mintáknál, hasonlóan nincs mintánk arra sem, hogyan beszélgessünk a gyerekkel a szexualitásról. Ez sokaknak önmagában is nagyon nehéz téma, így jó hír lehet, hogy a gyerekek molesztálása kapcsán nem feltétlen kell a szexről beszélni – ha a felnőttek fejében, teljesen érthető módon, a szex szorosan kapcsolódik is a témához. De hangsúlyozom, a felnőtt fejében kapcsolódik.

Egy kisgyereknek még elég annyi, hogy jelezzük: az intim testrészeire különleges szabályok vonatkoznak, és azokhoz senki nem érhet hozzá. Ez éppolyan szabály, mint hogy nem nyúlunk a konnektorba vagy megállunk az utcasarkon a járdán. És ha esetleg nehéz is, gondoljunk arra: ha mi nem bírjuk kiejteni a szánkon azt, hogy a puncidhoz, punidhoz, fütyidhez, kukidhoz (vagy bármi is a neve, csak legyen megnevezve!) senki nem érhet, akkor miért gondoljuk, hogy ő majd el fogja tudni mondani, hogy ahhoz a valamilyéhez hozzáértek, megnézték, esetleg más megmutatta neki?

Ha ezek a testrészek olyanok, amikről nem szokás beszélni, a szex olyan, amiről nem szokás a családban beszélni, akkor majd pont a gyerek fogja ezt szóba hozni?

Ha ez nem megy, mi lesz majd később a szexuális felvilágosítással? Ott is marad a halogatás, meg a kifogások? Aztán a vége a “még nem, még nem, már úgy is mindent tud” és (sok minden más mellett) elengedjük azt a lehetőséget (is), hogy legalább most mi mintát nyújtsunk.

Ha valóban komolyan vesszük, hogy a gyerek teste felett csak és kizárólag ő rendelkezik, ő a kompetens abban, hogy hol vannak az intim szférájának a határai, akkor ezt nekünk, szülőknek is tiszteletben kell tartanunk. Mi sem üthetjük meg, nem ráncigálhatjuk be a szobájába, nem engedhetünk hideg zuhanyt a fejére, ha hisztizik, és sorolhatnám azokat a “nevelési” módszereket, amik mesze nem tartják tiszteletben a gyerek azon jogát, hogy a teste felett ő rendelkezik. Ha ilyet teszünk, akkor mi is visszaélünk a hatalmunkkal. És teszünk ilyet. Ez jellemzően eszünkbe sem jut közben, annyira természetesnek és általánosnak tűnik az ilyen szülői reakció. És nagyon-nagyon szerencsés az a szülő, aki rendelkezik akkora önkontrollal, ami megakadályozza ebben.  Nehéz ezt kezelni, de talán a hangsúly azon van, hogy  ha megesik, hogy visszaélünk fizikai fölényünkkel, tudunk-e bocsánatot kérni, és legalább utólag jelezni a gyerek felé, hogy – ahogy mindenki – mi is hibázhatunk, és rossz megoldást választottunk?

Még egy kicsit elidőzve a fizikai erőszaknál. Jól emlékszem gyerekkoromból, hogy az volt a menő, ha a fiúk piszkáltak. Ha ráütöttek a fenekedre, húzgálták a hajad, szoknyád. De miért is? Hát persze, mert ha ezt csinálják, tetszel nekik! Teljesen evidens volt, és mostanáig nekem is ez volt az első reakcióm, ha ilyet hallottam. Pedig mennyire egybemossuk a fizikai erőszakot és az udvarlást már gyerekkorban. Miért engedjük, hogy ezt elfogadják a lányok és miért nem mutatjuk meg a fiúknak, hogy hogyan hívják fel magukra jól a figyelmet? És miért is esünk hasra attól, ha egy lány tetszik valakinek? Az egy érdem?

Áldozathibáztatás a mindennapokban

De nem csak a saját test feletti öntudatos és természetes rendelkezés alapjainak lerakása hiányzik sok család esetében. A #metoo történeteknek távolról sem mellékszála a nyilvánosságra került ügyek fogadtatása, amiben nagyon gyakori volt az áldozathibáztatás.

Sajnos ma még mindig nem evidencia, hogy a szexuális abúzus soha nem a gyerek (áldozat/túlélő) hibája, pedig a fő szabály az, hogy az erőszakra nincs mentség!

Ha azt gondolnánk, hogy az áldozathibáztatás nem függ össze a gyerekkorban látott mintákhoz, sajnos tévedünk. Vajon megadjuk azt a támogatást, ami ahhoz szükséges, hogy az áldozatok beszélni tudjanak?

Nézzük meg, mi a helyzet például a játszótéren! Felmászik egy kisgyerek egy magasabb mászókára, leesik és bőg. Hányszor látjuk azt, hogy erre az a reakciója a szülőnek, hogy minek másztál fel oda, megérdemelted, mert nem fogadtál szót. Nem elég, hogy fáj a gyerek lába, még le is szidja. Nyilván be kell tartatni a szabályokat gyerekekkel, de az együttérzés, a vigasztalás megvonása nem lehet a büntetés része. De szép számmal látok olyat is, hogy ha eltűnik a gyerek telefonja, pénztárcája, akkor arra az a válasz, miért nem vigyáztál rá jobban. Ja,a táskád bal zsebébe tetted, nem a jobba? Akkor mire számítottál?

Az áldozathibáztatás alapjai, rossz mintái is sokszor már gyerekkorban rögzülnek.

Azt gondolom, miután “elgyászolta” a gyerek az elhagyott, ellopott tárgyat, meg lehet és meg is kell beszélni, hogyan lehetne elővigyázatosabb, és nem feltétlen kell rohanni és megvenni újra. Sok és sokféle helyzet van, ezeket most tapasztalja, tanul belőlük, de ne legyen az az élménye, hogy mások helytelen viselkedése miatt nem elég hogy kár éri, még megértést sem kap.

Egy rosszul sikerült állásinterjú, egy összetört kocsi, elhagyott pénztárca, plüssállat, iskolai intő, rossz jegy után a gyerekek (és a felnőttek is) megértésre, elfogadásra, jó szóra várnak, nem kioktatásra. A tanulságok levonása, csak ez után jöhet.

És hogy ez miért olyan fontos? Mert az a rossz hírem, hogy nagy esély van arra, hogy egy stresszhelyzetben (molesztálás) nem a megfelelő a válasz reakció születik meg egy felnőttel szemben, akit a legtöbb esetben ismer, akár szeret is. És ha nem az elvárt választ adja, akkor mit érezhet? Hogy ő a hibás, mert bár szóltak előre, ő mégsem úgy viselkedett? A fehérnemű szabály fontos, fontos azért, hogy tudja, olyat tettek vele, amit nem tehetett volna meg az a felnőtt. És ha ezt tudja, akkor merjen szólni, mert nem ő a hibás, ha a világ, amiben él, nem normális. Megteszünk-e mindent, hogy áldozatként ne rögtön magában keresse a hibát, és inkább hallgasson, mert nem volt hős?

Gondolhatjuk azt, hogy a mi gyerekünkkel, az én gyerekemmel nem fog megtörténni, vagy ha igen, úgyis szól. De tényleg annyira biztosak vagyunk ebben? Nem vagyunk könnyű helyzetben: nincs mintánk, nem olyan közegben nőttünk fel, ahol a hatalom visszafogta volna magát, hogy tiszteletben tartsa a mindenkit megillető emberi jogokat. De olyanban sem nagyon, ahol a gyerek partner lett volna, és nem alárendelt. A jó hír az, hogy ettől még van mozgásterünk – és nem is annyira nehéz megugrani ezt a lécet. Csak beszélgetnünk kell a gyerekkel – nem megijeszteni, beszélgetni. A beszélgetés pedig minket is kötelez, mert nem tehetjük meg, hogy teljesen mást mondunk, mint amilyen példát mutatunk. De ehhez sem kell más, csak egy kis önreflexió és a hibák beismerése.

Paulik Mónika szociológus, a Lili és a bátorság című mesekönyv társszerzője

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!