Az egyetlen igazán progresszív út és felelős válasz a természetnek okozott humán károknak a kompenzálására a minél kisebb ökológiai lábnyomú élet. Viszont legalább ugyanennyire fontosnak tartom azt is, hogy nőként ne húzzunk magunkra még több kínt, mint ami már eleve rajtunk van akkor, amikor a jelenlegi társadalmi viszonyok között ép lelkű gyerekeket kívánunk felnevelni, saját magunk is ép lelkűek maradni, neadjisten a párkapcsolataink minőségét, és fizetős munkáinkat is megőrizni. Márpedig jelenleg a természet kímélete érdekében elvégzendő pluszmunka, amely az ökoháztartások vezetésével jár, elsősorban a nők vállát nyomja.
Szerző: Milánkovics Kinga
Pesti kislányként imádtam nyáron a nagyszüleimnél lenni. Fülesden, abban a pöttöm szabolcsi faluban. Tehenek, disznók, tyúkok, kacsák, libák, nyulak, pulykák. Veteményes, gyeptelek, kukorica góré. Lovaskocsik, melyek a szalmát, szénát, szenet hozták télire betárazni, és felülhettem a lovakra, amíg lepakoltak a kocsiról. Nagyanyám keze, ahogy a laskát gyúrja, nyújtja, szeleteli. Házitészta, soktojásos, azám! Húsleves, a rántott hús szaga. Uborkasalátával... Házi fánk, házi lekvárral.
Még ma is feláll a szőr a karomon, ha visszaemlékszem azokra a csodálatos időkre.
Mi általában nyolc körül keltünk, csak félálomban hallottuk, amikor hat körül, az ablak alatt, elment a csorda. Addigra a nagyszüleim már megfejték a teheneket, és elrendezték az állatokat. 4-5 körül keltek.
Amikor én kicsi voltam, akkor a kenyeret már nem ő sütötte, hanem a boltból vette, és mosógépük is volt már, ilyen forgós. Centrifuga külön. Sóhajtozva mesélte olykor, hogy régen mennyivel nehezebb volt, mert heti egy nap elment a kenyérsütésre. De a mosás volt a legnagyobb és legkimerítőbb munka, kútból húzott vízzel, forralva, a teknőben, úgy mesélte. Nem is vettek föl minden nap tiszta ruhát. És nem is úgy nézett ki az emberszag, mint manapság a nőideálé. Viszont igen víztakarékos volt...
Aztán felnőttem. Friss diplomás agrárközgazdászként, egyetemi oktatóként, tele erővel és tettvággyal, óriási hittel vetettem bele magam a zöld mozgalomba 1997-ben. Létrehoztuk a Nyitott Kert Alapítványt, és Magyarország első biodoboz (CSA) rendszerét Matthew Hayes vezetésével. Hittem az elméletben, a gyakorlatban, jó célnak gondoltam, és a jövő progresszív útjának. Mint ahogy egyébként ma is.
Aztán nekem is lettek gyerekeim, és jártunk tovább az akkorra már idős, de tevékeny nagymamámhoz. Nagyapám addigra meghalt. Nagyanyám sokszor állt, nézte, hogyan viszonyulunk a férjemmel a gyerekekhez, és többször elmondta, hogy az ő idejükben ez mennyire másképpen volt. Nekik nem volt idejük ennyi figyelmet adni a gyereknek. A szülés után egy héttel már menni kellett a gyeptelekbe, a gyereket betették az árnyékba egy pokrócon, és ennyi volt. A nagy gyerekek meg a kicsiket pesztrálták. Nagyanyámnak hét testvére volt, ő volt a második legnagyobb. Az idősebb nővére úgy húzott el a családból Budapestre, mint akit puskából lőttek ki, mikor megtehette. Csakúgy, mint nagyanyám lánya, az én anyám, aki négy testvér közül volt a legidősebb, és tizenhét évesen hagyta ott a falut azzal, hogy ő jobb életet szeretne saját magának is, és majd a gyerekeinek is. Csodálatos, bátor nők. Dédanyámról annyit tudok, hogy korán meghalt, nem bírta az egészsége a terhelést, a nagyanyám szerint.
Miután megszülettek a gyerekeink, nagyon gyorsan szembesültem azzal, hogy az az ökotudatos életmód, amit előzőleg követtem a partneremmel, nem fog tovább működni. Az szóba se jöhetett, hogy a fizetős munkáimat feladjam. Viszont a nap mindenkinek csak 24 órából áll. A heti egy nagy doboz nyers zöldség feldolgozása nagyon hamarosan mínuszos projekt lett, mondjuk ahhoz képest, hogy pár száz forintért teljesen megfelelő kész kaját hozathattunk minden nap, az ajtóhoz szállítva. A mosható pelenkával nem is idegesítettem magam. Még pont az hiányzott volna pluszban...
És eszem ágában sem volt autó nélkül élni, tömegközlekedés híján, mikor az óvoda 5 km-re volt a háztól. Elnéztem néha az anyákat, akik az esőben, a latyakban vergődtek a rossz utakon biciklivel és a gyerekeikkel, és vérzett a szívem. Azt az életminőséget, amit az éltes trabantom biztosított, még inkább átéreztem olyankor...
A környezetünk romokban van, rémisztő a túlnépesedés. A fajok, az élőhelyek kipusztítása, a globális vízhiány, a klímaváltozás és a klímamigráció már nem csak a jövő félelme, vagy a zöld hippik hóbortja, hanem mindannyiunk jelene, realitása. Nem túl jók a kilátások. És különösen nagyon nem jók a gyerekeink kilátásai. Mostanra azért ezt már nemigen vitatja komoly ember. (A problémák volumenéről és a lehetséges megoldásokról nemrég írtak például itt, itt és itt.)
Tehát még véletlenül sem azt állítom, hogy az ökotudatos, és a kisebb fogyasztáson, ökológiai lábnyomon élés ne lenne nagyon fontos cél.
A kérdés az, hogy ezt hogyan kívánjuk elérni? Milyen módszereket akarunk bevetni? Mennyire reálisak ezek a mai társadalmi struktúrák között? És ha igen, akkor mennyi erőt, energiát igényelnek, és kinek a rovására?
A jelenlegi társadalmi struktúrák egyáltalán nem biztosítják a kislábnyomú, ökotudatos életmód kézenfekvő feltételeit. Nyilván van egy csomó nő, aki bevállalja ezt, a lehetőségeinek és a szenvedélyeinek keretei között, és teszem ezt én is. De pontosan látom, hogy ezzel mennyi plusz munkát vállalok magamra, illetve azt, hogy melyek azok a pontok ,ahol nem kívánom ezeket a plusz dolgokat bevállalni, mert sokkal többet ér a saját időm, energiám, a családom lelki harmóniája, a család mint egység fenntarthatósága.
Az egyetlen igazán progresszív út és felelős válasz a természetnek okozott humán károknak a kompenzálására a minél kisebb ökológiai lábnyomú élet – ideértve a tudatos és megfontolt gyerek(nem)vállalást is akár. Viszont legalább ugyanennyire fontosnak tartom azt is, hogy nőként ne húzzunk magunkra még több kínt, mint ami már eleve rajtunk van akkor, amikor a jelenlegi társadalmi viszonyok között ép lelkű gyerekeket kívánunk felnevelni, saját magunk is ép lelkűek maradni, neadjisten a párkapcsolataink minőségét, és fizetős munkáinkat is megőrizni. Márpedig jelenleg a természet kímélete érdekében elvégzendő pluszmunka, amely az ökoháztartások vezetésével jár, elsősorban a nők vállát nyomja,
És igen, tudom, hogy az ökotudatos élet csomó örömöt is hordoz; hogy sokaknak nem teher, hanem örömforrás! Valamiért nekem mégis úgy tűnik, hogy nagyon kevés olyan nő van, aki több gyereket nevel, van saját, önálló anyagi egzisztenciája, harmonikus párkapcsolata, énideje, és még a fullosan ökotudatos, kislábnyomos életmód is belefér az életébe.
A kislábnyomú élet, különösen ha ezt a lakhatási körülmények sem támogatják, nagyon sok plusz munkát, időt és energiát igényel. A jelenlegi társadalmunk még mindig vagy a természet erőforrásainak, vagy a nők ingyenmunkája kárára igyekszik működni, tökéletesen fenntarthatatlan módon.
Milánkovics Kinga
agrárközgazdász
