Üvegplafon

A csecsemő sírt, sír, és sírni fog

2017. május 15. Üvegplafon

"Fogalmunk sincs róla, hogy a 10 000 évvel ezelőtti anyák mitől szenvedtek. Az akár halálos kimenetellel is járható szüléstől? A nem hűséges férjtől? A sorra betegeskedő és/vagy haló gyerekektől? A családon belüli erőszaktól? De még ha ezek nem is voltak problémák abban a szociokulturális térben, engem őszintén meglepne, ha az élet olyan békés és kiegyensúlyozott lett volna, mint a Kubinyi Enikő által lefestett világban." Szél Dávid pszichológus, az Apapara blog szerzője szerint hiba lenne visszasírnunk az ősközösségeket.

Kedves Olvasó, képzeld el, hogy szerető és odaadó férjeddel családalapításra adtátok a fejeteket, és csodálatos kilenc hónapot csináltatok végig. Minden vizsgálatra együtt mentetek el, majd ott, úgy és akkor szülöd meg gyerekedet ahol, ahogy és amikor csak szeretnéd. A férjed ezalatt is végig veled van, veled lélegzik, mellkasára teszi az újszülött babátokat, majd könnyekig hatódva nézi, ahogy gyereketek már rajtad keresi a táplálékot adó forrást. Egymásra mosolyogtok, és arra gondoltok, hogy ennél szebb dolog nincs is a földön. Ezt követően férjed elvágja a köldökzsinórt, te megszülöd a méhlepényt, majd fáradtan, remegő lábakkal, de sugárzó boldogsággal még órákat háborítatlanul együtt lehettek hármasban.

A gyereknevelési kérdéseket meg tudjátok egymással beszélni, de kiváló könyvek és papa-baba-mama-klubok beszélgetései is segítenek benneteket ebben. Férjed minden nap siet haza hozzátok, igyekszik mindenből kivenni a részét, hivatása mellett az apaságot is imádja, ezért amint arra lehetősége adódik, gyedre is megy, hogy te visszamehess szeretett és megbecsült munkakörödbe. S mivel igen közösségszeretőnek ismertétek meg a gyereketeket, ezért egy éves korától fokozatosan szoktatjátok őt a közeletekben lévő bölcsődébe.

szelhez.jpg

Férjed szüleivel és saját szüleiddel fantasztikus a kapcsolatotok, örültök, amikor veletek vannak, csodálatos látnotok nagyszülővé válásukat, és büszkén mutatjátok, hogy milyen szülőkké váltatok, ugyanakkor őrült szerencsésnek is érzitek magatokat, hogy eljött a nukleáris család ideje.

Idealizált világkép ez, nem titok, éppúgy, ahogy a Dr. Kubinyi Enikő által felvázolt ősközösségbeli lét is az.

És ugyan etológiailag és evolúcióilag 10 000 év tényleg semmi, de pszichológiailag, kulturálisan, politikailag, szociológiailag már 36 év is őrült hosszú idő.

Ennyi idő alatt nemhogy az egészség, az emancipáció, a nyitottság és a tolerancia, de a család és a szülőség fogalma is átalakult, arról nem is beszélve, hogy már gyereknek is egész más ma lenni, mint volt akkor, amikor én születtem. Ennyi változást fel se lehet sorolni, és a változásoknak nincs vége, nem is lesz, pedig egyébként evolúciósan és etológiailag a következő 10 000 év sem lenne különösebben szignifikáns.

Épp ezért hibásnak tartom, ha pusztán etológiai szempontokat keresünk a nukleáris anyák nukleáris gyerekeinek szenvedései mögött. Ezek a szempontok persze léteznek, s ha az ősközösségek felől nézzük, jó eséllyel akkor tényleg jobb lehetett többgenerációsan együtt lenni. De hát annyi szempont van még!

Fogalmunk sincs például arról, hogy a 10 000 évvel ezelőtti anyák mitől szenvedtek. Az akár halálos kimenetellel is járható szüléstől? A nem hűséges férjtől? A sorra betegeskedő és/vagy haló gyerekektől? A családon belüli erőszaktól? De még ha ezek nem is voltak problémák abban a szociokulturális térben, engem őszintén meglepne, ha az élet olyan békés és kiegyensúlyozott lett volna, mint a Kubinyi Enikő által lefestett világban. Persze az általam lefestett modellt sem tekintem általánosnak – ugyanakkor abban biztos vagyok, hogy ma sokkal több ember dönthet szabadon az életéről, mint dönthetett 10 000 éve.

Ennek a kornak is megvannak a maga szenvedései, és szeretjük azt hinni, hogy régen minden jobb volt. De összességében jó eséllyel sosem volt olyan jó, biztonságos és egészséges élet a világon, mint most – legalábbis a világnak ezen a részén.

Pszichológusként tehát nem tudom és nem is szeretném megmondani, hogy evolúciósan mire vannak és mire nincsenek felkészülve a gyerekek abban a pillanatban, amikor megszületnek. Azt viszont tudom, hogy ma már úgy gondolunk a szülő-gyerek kapcsolatra, mint egy olyan rendszerre, amelyben a felek kölcsönösen és körkörösen hatnak egymásra. Ráadásul a gyerekeknek végképp nincs összehasonlítási alapjuk, nincs kontrollcsoport. Épeszű keretek között már az újszülött is azt tekinti normának, amibe beleszületik, azt tekinti normálisnak, amilyen életet a szülei prezentálnak számára. 10 000 éve talán ott se volt a férfi a szülésnél, talán nem is volt apatudata. De ha volt is, biztosan nem a mai értelemben véve.

Ha pedig a gyerekünk ebben a rendszerben mégis opponál, hisztizik úgymond, hát az éppen nem azért van, mert a számára etológiailag kívánatosat (akármi is az) sírná vissza, hanem azért, mert a szociokulturális közegünk ezt a viselkedésmódot termelte ki arra, hogy kifejezzük kompetenciánkat.

Mert korunk gyereke – itt jön a lényeg – kifejezheti kompetenciáját, kifejezheti ellenérzéseit. Erről szól a gyerekkori ellenállások zöme. Mi pedig szülőként megpróbálunk határokat tartani. (Akit bővebben is érdekel a téma, olvassa el ezt!)

Nincsenek tehát illúzióim: minden gyerek, minden kultúrában, minden korban sírt, sír és sírni is fog, ez tehát álladó, de a sírás pszichológiai és kulturális megítélése rengeteget változott az évezredek, évszázadok során. Az ipari forradalom előtti (vagy a világ nehezebb részein) gyerekmunkára kötelezettek, vagy akár a teherautók platóján illegálisan menekülő kisgyerekek ellenőrzéskor nyilván nem sírdogáltak, míg a pónifarmon vattacukrot nem kapó gyerek esetleg igen, de ez csak azért lehet, mert utóbbinak van lehetősége arra, hogy kifejezze érzéseit. Neki ugyanis ez nem kerül az életébe.

A sírás tehát – azzal együtt, hogy idegesítő – egyfajta vívmánynak is tekinthető. Annak a vívmánya, hogy tere van a viszonylag szabad véleménynyilvánításnak.

Mint ahogy nekünk, felnőtteknek is megvan arra a kompetenciánk, hogy kifejezzük, ha valami nem tetszik. Evolúciósan persze nem, de pszichológiailag, szociológiailag, kulturálisan egyre inkább. Nemtetszésünkről írhatunk cikkeket, beszélhetünk róluk pszichológussal, barátokkal, férjekkel, feleségekkel, és ami a legfontosabb: ezek nyomán változtathatunk az életünkön, sőt, akár mások életén is. De sokfélék vagyunk: van, akinek sok a napi 24 órás anyaság és van, aki alig várja; van, aki teljes állású anya akar lenni és van, aki hamar visszamenne dolgozni.

Nem gondolom tehát, hogy könnyű lenne a mai nők és anyák élete, mint ahogy azt se, hogy a csecsemőkor ne járna traumákkal. De azt sem gondolom, hogy 10 000 évvel ezelőtt élő őseink traumamentesen szocializálódtak volna bele az egész másképp, de szintén félelmetes világba.

Mert hát nem arról szól a gyerekkor, hogy felkészítsen a felnőttkorra?

Csak hogy közben a 20. század végétől az is lett a célunk, hogy minél többet megtegyünk azért, hogy a gyerekeink minél tovább lehessenek gyerekek.

Sok traumát éppen ez a kettősség okoz.

 

Szél Dávid pszichológus

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!