Üvegplafon

A gyerekeink ősközösségben akarnak élni, mi pedig nem (válasz Réz Annának)

2017. május 11. Üvegplafon

"Én nem akarok ősközösségben élni, és mások sem, ezért szűnt meg. De az egy-két éveseink akarnak, és szenvednek, mire beleszoknak a mostani rendszerbe. Az anyák szenvednek, mert egyedül hagytuk őket a szocializálási feladattal. Hazugság, hogy ez könnyen megy." Dr. Kubinyi Enikő etológus írása arról, miért alkalmatlan a mostani családszerkezet arra, hogy kiegyensúlyozott anyaként kiegyensúlyozott gyerekeket neveljünk benne.

Kedves Olvasó, képzeld el, hogy a Kárpát-medencében élsz, tízezer évvel ezelőtt. Körülötted erdők és rétek, tele medvékkel és farkasokkal. A hideg tél ellen egy barlangba húzódsz a családoddal, a legerősebb férfiak kijárnak vadászni, a többiek a nyáron félretett munkával foglalkoznak, ruhákat javítanak, szárított húsból, gyümölcsből és magokból főznek valamit. 100-150 fős minden nagycsalád, a környékbeliek egymással laza kapcsolatot alkotnak, de időnként persze viták ébrednek a területhasználat miatt. Képzeld el azt is, hogy gyereket vársz. A szülésnél anyád, nagynénéd és nővéred segít, de ők is hallgatnak a bábára, aki hatvan éves korára több száz szülést látott már. A szülés nehéz volt, sok vért veszítettél, napokig nem tudsz felállni, pihenned kell. A gyerekedet nővéred szoptatja, akinek szintén van egy kislánya. Időnként azonban melledre teszi a te lányodat, hogy ne apadjon el a tejed és ne gyulladjon be a melled. A kislánya mellett persze nem tudja állandóan karban tartani az újszülöttet, amúgy is van sok dolga, ilyenkor mindig akad valaki, aki átveszi tőle a babát. Leginkább az unokahúgod rajong a kicsiért, ügyesen ringatja és dúdolgat neki. Ő még csak hét éves, az ujjai gyengék ahhoz, hogy átszúrja a tűvel a vastag bőröket, ezért elnézik neki, ha naphosszat babázik, addig is nyugton van.osbaba.jpeg

A kisbabád elégedett, ismerkedik a világgal, örül, ha újabb szempárba nézhet, és mindig van, aki reagál, ha kellemetlen testi érzetei ébrednek vagy megijed valamitől. Alig sír, mert már előbb észreveszik, hogy valamire szüksége van, mint ő maga. A család ugyan sokszor nélkülöz, a balesetek és a halál sem ritka, de éhínség és gyász idején is elképzelhetetlen, hogy a csecsemőt sírni hagyják, a sírást senki, a férfiak sem tudják elviselni. Te hamarosan felépülsz, és a kicsi most már hozzád fordul, ha enni vagy aludni szeretne, ennek ellenére azonban továbbra is kézről kézre adják, és mióta mászik, önállóan is lefoglalja magát, megtalálja, hol történnek az izgalmas dolgok és hol látják szívesen őt.

Talán nem pont így teltek őseink mindennapjai, a viselkedésről nincsenek fosszíliák. De az biztos, hogy csoportokban éltek, és mivel valamennyi főemlős rokonunk kölyke az anyján lóg, kivéve, amikor csoporttársaival ismerkedik és bandázik, nincs okunk azt hinni, az embergyerek nem az állandó testi kontaktus és a szociális figyelem iránti igénnyel születik. És ugyan a gyerekhalálozás aránya óriási volt akkoriban, az nem azért történt, mert a törzsfőnök agyoncsapta az idegesítően síró gyerekeket. Nem sírnának akkor a mai gyerekek – kiszelektálódott volna ez a viselkedés hamar.

Tízezer év a természetes evolúcióban semmi. A gyerekeink most is erre a világra készülnek, és nagy hiány ébred bennük, hogy száz ember helyett leggyakrabban csak egy, az anya veszi őket körül. És az az egy is olyan, aki az előző húsz-harminc évében nagyon jól elfoglalta magát egyéb dolgokkal, például az utóbbi években naponta bejárt a munkahelyére felnőttek közé, érdekes munkát végzett, és a kávészünetben viccekkel dobta fel őt a kollégája. Ehelyett mostantól egyetlen dolga van, napi 24 órában életben tart és szórakoztat egy olyan lényt, akinek minden kevés, mindenből többet szeretne. Neki egyetlen felnőtt és egy lakás unalmas, folyton kézben akarna lenni, ringatni kell, hogy elaludjon, ahogy a kismajom is anyjára csimpaszkodva alszik el. A baba halálosan fél az egyedülléttől, ha vége a ringatásnak biztos letették, jaj, otthagyták – megébred, sír, hívja az erős felnőttet, vegye fel, ne hagyja magára, megeszik őt a farkasok. Az anya következő egy-két éve arról szól, hogy megpróbálja minél kisebb traumák árán beleszocializálni a csecsemőjét ebbe a szociálisan rettenetesen ingerszegény és szabályokkal teli, félelmetes világba. Ez legtöbbször nem jól sikerül, mert az anya a végsőkig kimerül, türelmetlen lesz, sírni hagyja a gyereket, külön szobába zárja, hogy ne hallja annyira. Nem hibáztathatjuk, hiszen nincs már tartaléka, muszáj aludnia, hogy ne omoljon össze.

Úgy sejtem, főként az első néhány év miatt van tele a világ traumatizált felnőttekkel, akik pszichológusok segítségével kutatják, hogy mi a bajuk a világgal. Sokszor nem más, mint hogy nem kaptak csecsemőként, kisgyerekként kellő figyelmet és testi kontaktust. De ugyan, hogyan kaphattak volna attól a pár felnőttől, akiket a végsőkig kizsigerelt a 0-24 óráig tartó készenlét.

Még nem találták fel erre a helyzetre az ideális megoldást. Én nem akarok ősközösségben élni, és mások sem, ezért szűnt meg. De az egy-két éveseink akarnak, és szenvednek, mire beleszoknak a mostani rendszerbe. Az anyák szenvednek, mert egyedül hagytuk őket a szocializálási feladattal. Hazugság, hogy ez könnyen megy. Csak annak a kevésnek könnyű, akinek kivételes szerencséje van, mert extrém nyugodt gyereke született, és annak, aki jóban van a rokonaival (akár saját idősebb gyerekeivel), akik minden nap kettő-tíz órában átveszik a kötelező teendőket, hogy a szülőnek is lehessen szabadsága abban, mikor, mit, hogyan csinál. A többieknek csak onnantól lesz könnyű, ha végre sikerül megtörniük a gyerekük akaratát. Akkor abbahagyja a sírást és követelőzést, mert rájön, hogy a gondozójától és az életéből hiányzó többiektől nem számíthat semmi jóra.

Mondanom se kell, mit ad vissza ez a gyerek nem csak a szüleinek, hanem az egész világnak. Mert ezt pontosan látjuk Magyarországon: milyen társadalmat építenek a felnőttek, akiket traumatizáltak gyerekkorukban.

Először itt akartam abbahagyni ezt a cikket, de így túl szomorú lenne. Ezért inkább összefoglalom, mit szerettem volna mondani. Azt hogy a feladat, a kiegyensúlyozott, harmóniában élő gyerek nevelése nem egyemberes projekt, mert társas faj vagyunk, és a kisgyerekek együttműködő, figyelmes, önfeláldozó csoportot vágynak maguk köré. Ez az én anyáknapi üzenetem. Ünnepeljük azokat, akik segítenek megteremteni a csoport illúzióját a csecsemő körül, és később szelíden, fokozatosan lebeszélik erről az idejétmúlt koncepcióról a gyereket. Aki azután felnőttként már pontosan érti, hogy a szabadságnak ára van, és a csoportunk, az ősközösségünk elvesztése volt az.

Dr. Kubinyi Enikő
etológus

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!