Üvegplafon

A feministák azért büdösek, mert szőrösek

2017. május 09. puskaspanni

Interjú Rózsavölgyi Zsuzsa koreográfussal

Rózsavölgyi Zsuzsa a színpadon leplezetlenül tárja elénk természetes meztelenségét, testszőrzetét, szégyen nélkül beszél abortuszáról. Azért teszi, hogy megmutassa, nekünk sincs miért szégyenkeznünk.

Szerző: Puskás Panni

 

A színházi rendezői pálya mind a mai napig erősen férfiak által uralt. Mi a helyzet a koreográfusival?

A pálya elején sokkal több a női táncos. Például Bécsben minden évben van egy kurzus, ahol a diákok 95%-a nő, de a fesztiválokra meghívott koreográfusok 75%-a mégis férfi.

A táncosoknál is van üvegplafon?

Ma az iskolákban – és ez egy európai trend – sokkal több férfi tanárt keresnek. A finom, nőies mozgások nem túl divatosak. Anne Teresa De Keersmaeker egy régi darabjához csinált válogatást, amelyhez karcsú, légies alkatú táncosokat keresett, és azt mondta, hogy nagyon nehéz dolga volt. Ennek az oka, hogy egyre kevesebb nő tanít, és hogy elvárás a női táncosoktól, hogy ugyanolyan erővel tudjanak mozogni, mint a férfiak. Wim Vandekeybus például azzal robbant be, hogy az előadásaiban a nők sokkal erősebbek, harciasabbak voltak, mint a férfiak. Ez megingatta azt a hagyományt, amely szerint a nők csak finoman, lassan képesek táncolni. Most úgy látom, hogy emiatt kicsit a másik végletnél tartunk.

Azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy a természetességről és a természetellenességről szeretnél beszélni a női test kapcsán. Mit jelent számodra a női testben a természetesség és a természetellenesség szembeállítása?

rozsavolgyi2.jpg

Természetellenesség minden, amit nem természetes úton próbálunk megváltoztatni a testünkön. A protein shaketől a mellimplantátumig elég széles a skála, de természetellenes az ülés is, hiszen az emberi test nem ülésre, hanem állásra és guggolásra lett felépítve.

Hogyan tud a természetesség-természetellenesség oppozíciója megfogalmazódni a színpadon a te látásmódodban?

Természetesen jelenek meg a színpadon: smink nélkül, a hajammal sem csinálok semmit, megnövesztettem az összes szőrömet is az előadás kedvéért. Úgy akarom megmutatni a testemet, ahogy az valójában kinéz.

A testszőrzet megmutatása szült a nézőkben valamiféle ellenérzést?

Láttam pár elborzadó arcot, de nem igazán jött erre utaló visszajelzés a közönség részéről. A saját viszonyom volt érdekes inkább ehhez az egészhez. Az olyan kijelentések, mint „a feministák azért büdösek, mert szőrösek” beleégnek egy kamaszlány agyába, és én ezt hallottam párszor tizenévesen. Mikor először elkezdett rajtam nőni a szőr, akkor gyorsan meg akartam szabadulni tőle, nehogy büdös legyek vagy feminista. Mikor a darab miatt el kellett kezdenem növeszteni a szőrömet, elmentem bikram jógára, és a leghátsó sorba álltam, nehogy észrevegyék a többiek. Akkor rájöttem, hogy nekem ezzel dolgom van: a színpadra simán ki merek állni meztelenül, szőrzettel, de egy jógastúdióban már sokkal nehezebben vállalom fel ezt.

És jutottál valamire saját magaddal?

Sokat fejleszt az önismeretemen. Forszíroztam magam, hogy akkor is el kell mennem jógázni, ha szégyellem magam. Mert ez a szégyen csak egy társadalmi konvenció következménye, csak tanult dolog, nem kell vele azonosulnom. Tulajdonképpen ezzel teszteltem magam, hogy mennyire vagyok szabad mások véleményétől.

Mit jelent az előadásod címe, az 1,7?

A termékenységi mutató átlagosan Európában. Állítólag az a társadalom, amelynek 1,7 alá esik a termékenységi mutatója, nem tudja visszatornázni a 2,1-re, amely szükséges ahhoz, hogy egy kultúra fennmaradjon. Szerintem ez most a legnagyobb konfliktus Európában éppen.

rozsavolgyi1.jpg

Vajon feladata egy nőnek, hogy gyereket szüljön, és életben tartsa az európai kultúrát?

Szerintem éppen az a probléma, hogy a világon sokan vagyunk. A földnek, az állatoknak, az élőlényeknek ugyanolyan joguk van itt élni, mint nekünk, és azzal, hogy túlszaporodunk, más fajoktól vesszük el a fennmaradás lehetőségét, ráadásul úgy, hogy meg sem próbálunk rájuk vigyázni. Ha azok az állatfajok, amelyek az elmúlt 50 évben kipusztultak emberi fajok lennének, akkor most óriási holokausztról beszélnénk. Ezért én inkább nem szülök, mert nem érzem jogosnak, hogy más élőlényektől vegyem el a helyet.

Az 1,7-ben azt pedzegetem, hogy mi, európai nők miért nem akarunk szülni. Én azért, mert sokan vagyunk, de rengeteg más ok is elképzelhető még: mert valaki dolgozni akar vagy szabad akar lenni, mert fél a szüléstől stb.

Hogy hogyan sérti meg a társadalom vagy a politika a női test integritását, arról az olvasóinknak vannak fogalmai. Sokkal inkább a te személyes tapasztalatod érdekelne a kérdésben. Tudsz-e olyan konkrét esetet mondani, amikor úgy érezted, határsértés történt?

Az abortuszomnál az orvos úgy viselkedett velem, mintha egy huszonéves kis hülye lennék, aki felelőtlenségből esett teherbe. Nyilván az nem sokat számít egy ilyen helyzetben, hogy a férfiak egyáltalán nem hajlandóak óvszert húzni, végül te vagy a hibás. Ez az abortusz nem azért viselt meg, mert hoztam egy döntést magammal kapcsolatban, hanem azért, mert mások ezt kétségbe vonták. Amikor beadták a méhszájtágító gyógyszert, akkor elkezdődtek a szülési fájdalmak, amelyek automatikusan beindítottak pszichológiai reakciókat. Abban a pillanatban fogtam fel, hogy ezt a gyereket el kell engednem. Amikor bementem az orvoshoz, akkor ő ezt az érzelmi folyamatot elvágta egy beszólással: „na, feküdjön föl az asztalra! Maga mit sír? Előbb kellett volna gondolkozni”. Fogalma sem volt róla, hogy nem megbántam a dolgot, hanem éppen elengedni próbáltam a bűntudatomat, amiért elvetetem a gyerekemet. Ez egy gyászfolyamat volt, ő pedig beletaposott a közepébe, és ez okozott érzelmi sokkot. Mikor az altatásból felébredtem, még mindig ugyanazt a sokkot éreztem, amit az orvos közvetlenül az altatás előtt okozott.

Amikor tablettás abortuszom volt Belgiumban, ott teljesen természetesen lezajlott ez a folyamat. Odaadták a tablettát, és hagyták, hogy azt csináljam, ami nekem jó.

rozsavolgyi3.jpg

Az előadás terápia volt számodra, hogy feldolgozd ezt a történetet?

A dühömet gondolattá, kifejezésekké akartam változtatni, amelyekkel rákérdezek arra, hogy miért kell nekünk ilyen társadalomban élni. Rájöttem, hogy a személyes történeteimből származó dühöm eredője az, hogy nem érzem magam szabadnak.

És sikerült valamennyit kiengedni így a dühödből?

A próbafolyamat segített, de mikor a színpadon állok, az már szakma. A téma és az egy éves kutatómunkám terápia volt, dühöngés, bazmegelés egy éven keresztül, el se akartam hinni, hogy még mindig ilyen világban élünk – ez adta az ihletet. De amikor előadás közben elmondom az abortusz-sztorijaimat, vagy hogy miért nem akarok szülni, akkor már előadó vagyok, olyankor megszűnök magánembernek lenni.

testkép, művészet, abortusz

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!