"Az lettem, aki soha nem akartam lenni: egy házsártos mártír." Réz Anna kétgyerekes életének első 12 hónapjáról vall. Nyomokban tanulságokat tartalmaz.
„Hát nem érted, hogy így nem lehet élni?” – a végén már nem számoltam, hányszor hangzott el ez a mondat a számból. A kiáltásom olyan regiszterekbe csúszott, amiket soha nem tudtam kontrollálni; az utolsó szótag még ott visszhangzott a levegőben, amikor már belém nyilallt a bűntudat – a gyerekeimnek soha nem lenne szabad hallani, hogy így és ezt mondom – és a rettegés: elbírja a párkapcsolatunk ezeket az indulatokat? És ha nem, mi lesz velünk?
Az lettem, aki soha nem akartam lenni: egy házsártos mártír. Először mártír, aztán házsártos, a kettő végső soron ugyanaz: a kilátástalanul fáradt, önnön morális felsőbbrendűségébe utolsó szalmaszálként kapaszkodó nő csöndes, illetve hangos változata. Dühödten követeltem a segítséget, miközben ahhoz sem volt erőm, hogy elfogadjam. Terveket eszeltem ki, de elaludtam, mielőtt egyáltalán elmesélhettem volna őket. Minden reggel éreztem, ahogy megint egy kicsivel elkeseredettebben, egy kicsivel űzöttebben ébredek, mint egy lemerülőfélben lévő akkumulátor. Néha egy barát hozott egy tál levest vagy elmosogatta a szennyes edényeket – ilyenkor szó szerint sírtam a hálától.
Mire a kisebbik gyerekem féléves lett, úgy éreztem, irtózatos erejű centrifugális erő szórja szét a családom tagjait egy olyan világba, amelyben alig-alig létezik érdemi egymásra hangolódás, konszenzuskeresés, közös öröm, béke. Amikor belenéztem a tükörbe, egy olyan nő nézett rám, akihez nem volt semmi közöm. Nem egyszerűen kövérebb volt és elnyűttebb – csúnyább volt, öregebb, és nem találtam rajta egyetlen négyzetcentimétert sem, ami szerethetőnek vagy legalábbis ismerősnek tűnt volna.
Aztán lényegében napra pontosan aznap, amikor a kisebbik gyerekem egyéves lett, véget ért. Ha gondolod, nevezheted szülés utáni depressziónak – bármilyen diagnózissal kibékülök. A kettő közt eltelt félévben a következő dolgokra jöttem rá (amelyek egyáltalán nem biztos, hogy rád is igazak):
- A dühöm jogos. Nem kapok annyi és olyan típusú támogatást, ami ahhoz kéne, hogy olyan minőségben törődhessek a gyerekeimmel, ahogyan azt én magam és a körülöttem élők elvárják. Nekem nem betanított segédmunkások kellettek, hanem olyan társ(ak), akikre rá merem bízni életemnek azokat a részeit, amikre épp nincs erőm vagy időm.
- Attól még, hogy a dühöm jogos, a dühöm kimutatása nem fogja megoldani a helyzetet. A toporzékolóknak jó esetben részvét jut, de szisztematikus, új feltételek nem. Akármilyen igazságtalan, ha nem tudok én is empátiát mutatni a környezetem iránt, akkor nem fogunk tudni egyességre jutni. Akár hibázik, akár nem, a másik viselkedésének is van valami magyarázata – ha nem tudod, mi az, nem tudtok továbblépni.
- Ha nem lenne jogos a dühöm, akkor is kurva nehéz lenne. Ez akkor derült ki, amikor szép lassan, közösen beláttuk, hogy ezt egyedül nem fogom tudni megoldani. És amikor már tényleg tökre ketten csináltuk, akkor is nagyon fáradtak voltunk.
- Mindig is szaranya leszek, soha nem voltam szaranya. Na jó, nem állítanám, hogy ennek már a végére értem volna. De annyi legalábbis világossá vált, hogy ebben az anyaság-dologban elég sok mérőszámmal dolgozhat az ember, és hogy nem mindegyikben teljesítek siralmasan. Van, ami jól megy, van, ami tökre nem – de amíg arra törekszem, hogy ne ártsak, addig talán nem is ártok olyan sokat.
- Minden magyar anya a sorstársam. A legtöbben azt gondoljuk, hogy a mi helyzetünk nem tipikus: mert telik néha baby sitterre; mert már nem élnek a nagyszülők; mert faluban lakunk; mert a belvárosban lakunk; mert a második héttől átaludta az éjszakát; mert ADHD-s… Elkezdődik hát a (sokszor öntudatlan) vetélkedés, hogy kinek a kilátástalansága az „igazibb”: ki az, aki a legkevesebb segítséggel, a legkevesebb pénzből, a legproblémásabb gyereket. Mindeközben nekem úgy volt nagyon szar, hogy erre nem volt semmifajta „mentségem”: és hogy mindennek ellenére ha intenzitásában nem is, jellegében valami nagyon hasonlót éltem át, mint a kevésbé szerencsések. Szóval licitáljatok rám nyugodtan, de én már akkor is azt gondolom: egy hajóban evezünk.
Nekem ilyen volt tavaly az anyaság. És Te hogy vagy?
Réz Anna
