Hogyan lesz egy pszichológia tanszék négyötöde férfi, miközben a mesterhallgatóiknak a négyötöde nő? Mikor és miért adják fel a nők a tudományos karriert, és hogyan lehet beavatkozni ebbe a folyamatba? Jó-e, ha a nemi előítéletek áldozataként tekintünk magunkra, és ha nem tesszük, mekkora a valós mozgásterünk? Minderről és még sok minden másról beszélgettünk Dóci Edina pszichológus-szociológussal, a brüsszeli Vrije Universiteit kutatójával, aki a vezetéspszichológia területétől indulva jutott el a nők tudományos életben való részvételének kutatásáig.
Szerző: Réz Anna
Magyarországon visszatérő téma a nők alacsony száma a politikai életben. Arról viszont kevesebbet beszélünk, hogy mi a helyzet a nőkkel a tudományos életben.
Ahogy egyre feljebb jutnak a ranglétrán, az akadémiai szférában dolgozó nők és férfiak aránya radikálisan megváltozik: míg Észak-Amerikában és Európában már jó ideje több nő szerez egyetemi diplomát, mint férfi, a doktori képzésben már azonos számban vesznek részt, és mire az adjunktusi szinttől eljutunk a professzori szintre, a nők aránya 15-20%-osra zsugorodik. Ez magyarázatra szorul.
És mi a magyarázat?
Az egyik általános magyarázóelmélet, amelyet a kutatásomban felhasználok, az „interpersonal circumplex” modell. Ez alapvetően két dimenzió mentén elemzi a személyiséget: az egyik a dominancia, a saját érdekek és szükségletek kifejezése és képviselete, az egyéni cselekvőképesség és kontroll megélése, míg a másik dimenzió a másokkal, a közösséggel való tartalmas viszony, a törődés, az együttműködés, a gondoskodás. Mind a kettő alapvető, elidegeníthetetlen emberi szükséglet – de míg a függőleges tengellyel összefüggő viselkedésformákat, attitűdöket, értékeket a férfiakhoz társítjuk, addig a vízszintes tengelyt a nőkhöz. Mindebből jól levezethető, hogy miért túlnyomórészt nők végzik a közösségszervezéssel és a lelki igények kielégítésével járó „érzelmi munkát” a legtöbb munkahelyi közegben, így az akadémiai világban is. Márpedig ezek pontosan azok a tevékenységek, amelyeket a tudományos élet egyáltalán nem értékel.
Az önéletrajzodban nem jelenik meg sem az, hogy hány konferenciavacsorát és városnézést szerveztél meg, sem az, hogy mennyi energiát fektettél a tanításba – miközben nőként arra taszigál a rendszer, hogy ezekkel a tevékenységekkel foglalkozz.
Te a saját akadémiai karrieredben milyen helyzetekben érzékeled az eltérő bánásmódot?
Például egészen más egy fiú és egy lány doktori védése. A férfiakat olyan ováció és elismerés övezi, ami csak egy ifjú zseninek kijárhat. A nők általános értékelése legtöbbször kimerül az udvarias vállveregetésben, és abban, hogy „remek munka volt”.
Ezek a visszajelzések beépülnek az emberek énképébe. Én azt vizsgálom, hogy ezeknek a visszajelzéseknek a hatására hogyan változik meg a kutatók narratívája a munkájukról és saját magukról. Most egy olyan longitudinális vizsgálatot készítünk elő, amelyben az egyetem száz olyan doktori hallgatóját fogjuk 4-5 éven át követni, akiknek feltett szándékuk, hogy akadémiai pályára lépjenek. Arra fogjuk kérni őket, hogy minden héten töltsenek ki egy rövid kérdőívet a munkájukkal kapcsolatos motivációikról, ambícióikról, a társadalmi és pszichológiai (ebbe a magabiztosság, a kontrollérzet, az énhatékonyság és a pszichés stabilitás tartozik bele) erőforrásaikról. Mindemellett húsz emberrel minden félévben készítünk egy mélyinterjút is, amelyben rákérdezünk az elmúlt félév látványosabb változásaira. Így összevethetjük, hogyan hatottak az illetőre a szervezeti, intézményes hatások, és azt, milyen keretben számol be ezekről a változásokról.
Az emberek ritkán tekintenek úgy magukra, mint strukturális hátrányok áldozataira – és ez így egészséges. Inkább kialakítanak egy olyan narratívát, amelyben az őket ért hátrány vagy diszkrimináció eredménye – ami a nők esetében gyakran az akadémiai karrierről való lemondás – a saját döntésükként jelenik meg.
Egy ilyen kutatás nagyon sokat segíthet egy kellőképp eltökélt egyetemnek abban, hogy lássák, hol fordítható vissza ez a folyamat; milyen szabályozókat kell beépíteniük ahhoz, hogy a nők ne hulljanak ki az akadémiai pályáról.
A kutatást ugyan csak most készítitek elő, de gondolom, arról már most is vannak kutatási eredmények, hogy mik azok a tényezők, amelyek a nőket kiváltképp hátráltatják.
Az egyik jól dokumentált probléma a mentorálás: a nők sokkal kevésbé találnak elhivatott, a karrierjük egyengetésébe energiát fektető mentorokat, témavezetőket. Már a PhD-s évek alatt megfigyelhető, hogy a nők sokkal elszigeteltebbnek érzik magukat, kevesebb megerősítést kapnak a képességeikkel kapcsolatban. Erre ráadásul még egy lapáttal rátesz az is – és ez egyike azoknak a nemek közötti pszichológiai különbségeknek, amelyeket minden eddigi kutatás megerősít –, hogy míg a nők a sikereiket hajlamosak külső körülményeknek tulajdonítani, a kudarcaikat pedig saját maguknak, addig a férfiak ezzel pont fordítva vannak: a sikereiket maguknak, a kudarcaikat külső tényezőknek tulajdonítják. Így a nők hajlamosak a saját hiányosságaik következményeiként megélni a kis, alig érzékelhető, ám mindennapos mikro-agressziókat, a hátrányos megkülönböztetést, az elismerés es támogatás hiányát. Mindez a többi ember megítélésére is igaz: mind a nők, mind a férfiak hajlamosak azt gondolni, hogy egy nő sikere a szerencsén múlott – míg egy férfi sikere a saját képességein.
Hasonlóképp mind a nők, mind a férfiak úgy gondolják, hogy a férfiak alkalmasabbak arra, hogy magas szintű tudományos pozíciókat töltsenek be. Ezt az eredményt támasztották alá azok a kísérletek is, ahol ugyanazt a tudományos szöveget sokkal magasabbra értékelték a diákok, ha úgy gondolták, hogy férfi írta, vagy ugyanannak az e-learning kurzusnak a professzorát sokkal kompetensebbnek találták, ha azt az információt kapták, hogy a professzor férfi.
Dóci Edina az ELTÉ-n végzett szociológusként, doktori tanulmányait Belgiumban, a Vrije Universiteit Brussel-en végezte. Jelenleg kutatóként dolgozik Brüsszelben, szeptembertől pedig adjunktusként az amszterdami Vrije Universiteit-en fogja megkezdeni munkáját. Doktori értekezésének témája a menedzserek vezetesi stílusának változékonysága es annak munkakörnyezeti es kognitív okai voltak. Jelenleg kutatói munkájának középpontjában azon pszichológiai és társadalmi folyamatok állnak, amelyek a férfiak és a nők akadémiai karrierjének előmozdulását vagy megtorpanását okozzák.
Nem tudom, hogy ez mennyire általános a tudományos életben, de a filozófiai területén az elmúlt évtizedben sok helyen gyakorlattá vált a nőkkel szembeni pozitív diszkrimináció. Emellett talán a legerősebb érv az, hogy ha a diákok és tanárok olyan munkakörnyezetben dolgoznak, ahol a nemek aránya megközelítőleg kiegyenlített, akkor a szakmából lassan ki fognak kopni azok a nemi sztereotípiák, amelyek eddig újra termelték a különbségeket. Ez valóban így van?
A kvótáktól csak hosszú távú hatás várható. Én őszintén sajnálom a mostani „kvótanőket” – ez egyáltalán nem egy kellemes poszt. Általában egy vezetői pozíció betöltése nagyon jó hatással van az egyén önértékelésére, ami pozitívan hat vissza az egészségére, a jóllétére, a teljesítményére. De ha valaki a neme miatt kap meg egy munkát (még akkor is, ha amúgy maximálisan kompetens), akkor mindez nem fog bekövetkezni, hiszen sokkal több bírálatra, kritikus hangra, akár szabotázsra számíthat a munkatársai részéről. Ugyanakkor ő maga sem tudja a szakmai előmenetelét a saját képességei bizonyítékaként elkönyvelni.
Hosszú távon viszont felbecsülhetetlenül sokat számít, ha látunk női mintákat. Az én kutatócsoportomban tízen voltunk nők, és a legtöbben meg voltunk róla győződve: esélyünk sincs rá, hogy véglegesített oktatói státust kapjunk valahol. Úgy éreztük, hogy mi erre nem vagyunk képesek, hogy nem vagyunk elég jók, hogy mi nem tudunk ennyit dolgozni. Bennem is rengeteg belső bizonytalanság volt, de végül szerencsém volt, és jött egy álláslehetőség…
Na ennyit arról, hogy kinek tulajdonítják a nők a sikereiket…
(nevet) Pontosan. Jobban féltem attól, hogy megkapom az állást, mint attól, hogy nem. Közben meg arra gondoltam, hogy ha én, aki elég jól átlátom ezeknek a bizonytalanságoknak a gyökerét, ha én nem merek továbblépni, akkor ki fog? És amikor végül sikerült, és elnyertem az állást, hirtelen a többiek hozzáállása is megváltozott, mert látták, hogy olyasvalakinek is sikerülhet, aki „egy közülük”.
Korábban már említetted, hogy az ember nem szívesen tekint önmagára áldozatként, és hogy pszichésen egészségesebb is, ha úgy éljük meg, hogy van befolyásunk, kontrollunk az életünk felett. De mi másnak érezhetnénk magunkat, tudatában mindazoknak a strukturális hátrányoknak és előítéleteknek, amikről eddig beszéltünk? Mi okunk lenne szabad cselekvőként tekinteni magunkra?
Ez a kérdés engem is nagyon foglalkoztat. Már csak azért is, mert néha igenis hasznos, ha áldozatként tekintesz magadra, mert ilyenkor nem gondolod azt, hogy te magad vagy a kudarcaid oka – ám ez a fajta tudatosság csak egy bizonyos pontig segít, amíg nem bénít meg a strukturális hátrányokkal való szembesülés. A kutatásomnak pont az a kulcskérdése, hogy mindezen körülmények között meddig terjed a nők cselekvési szabadsága. Egy jó pszichoterapeuta számára ez az első és legfontosabb kérdés: hogy akármilyen nyomorúságos is a helyzeted, mi az, amin hatalmadban áll változtatni? Itt ér véget a depresszió és a tanult tehetetlenség – amikor felismerjük, hogy van valamennyi mozgásterünk.
Ki kell mondani, hogy a nőket számtalan hátrány éri, de közben muszáj azzal is foglalkozni, hogy itt és most mit tehetünk saját magunkért. Maga a rendszer ugyanis nem fog máról holnapra megváltozni. Ráadásul csak akkor fog változni, ha nekünk van elég erőnk és hatalmunk ahhoz, hogy változtassunk rajta.
Viszont ezek az egyéni megküzdési stratégiák sokszor azzal járnak, hogy elfogadsz olyan női szerepeket, amelyekről azt gondolod, hogy leginkább fel kéne őket számolni.
Ezt a problémát nagyon jól ismerem. Az állásinterjúk utolsó köre előtt valaki azt javasolta nekem, hogy mosolyogjak többet – pontosan tudjuk, hogy ez is jellegzetesen a nőknek szóló tanács, akiktől elvárjuk, hogy tetszőleges élethelyzetben bájosak, kedvesek, vidámak legyenek. És mit teszek én?
Gondolom, mosolyogsz.
Mosolygok. Ha már megvan az állás, akkor kutatóként beszélhetek róla, hogy miért károsak a nőknek az ilyen és ehhez hasonló elvárások – de egyéni szinten muszáj őket fejben tartanom. Szóval egyfelől vagyok én, a társadalomtudós, aki teljes joggal kritizálja ezeket a gyakorlatokat; és van az egyén, aki el szeretne érni valahova, és állandó kompromisszumokra kényszerül, hogy ezt megvalósíthassa. Ha mosolyogni kell, akkor bassza meg, mosolyogni fogok.
