Harmincas férfiak, akikre még mindig az anyjuk mos és főz; férfiak, akik 8-10 éve működő párkapcsolatokban sem képesek rábírni magukat a családalapításra; makkegészséges férfiak, akik munka helyett pornót és videójátékokat habzsolva ücsörögnek otthon, a társadalombiztosítási rendszer kontójára – ők a főszereplői annak az egyre többet hangoztatott nézetnek, miszerint a férfiakkal valami NAGY baj van.
Szerző: Réz Anna
Forrás: HVG Nő különszám, 2016. november
Amikor férfi szerepekről beszélünk, gondolkodás nélkül odabiggyesztjük a „válság” szót is – és azt is természetesnek vesszük, hogy ha válságban vannak a férfiszerepek, akkor maguk a férfiak is válságban vannak. Philip Zimbardo és Nikita D. Coulombe nemrégiben magyarul is megjelent, sokat vitatott Nincs kapcsolat – Hová lettek a férfiak? című könyvükben nem győzik „megkongatni a vészharangot” – egyenesen „hanyatlásról”, „közelgő katasztrófáról” beszélnek, amikor a férfiak társadalmi helyzetét, szociális képességeit, jövőbeni életkilátásaikat elemzik. És hogy mik a fő tünetek? A férfiak egyre csökkenő jelenléte az oktatás összes szintjén; romló kompetenciáik a társas kapcsolatok kialakításában és fenntartásában (főleg, ami a heteroszexuális párkapcsolatokat illeti); motiválatlanságuk a munkaerőpiacon való elhelyezkedésben; potenciazavarok (ez alól a pornónézés kivétel).
A férfiasság újradefiniálása
Ezt a szerteágazó problémacsokrot (melyek egy része valószínűleg az X és Y generáció nőtagjait pont ugyanannyira érinti, mint a férfiakat) talán mégis két szóval lehetne a legpontosabban leírni: a felelősségvállalás és az elköteleződés hiánya. Ebből a diagnózisból indul ki Bedő Imre is, az immár 130 000 követőt vonzó Férfiak Klubja Facebook-csoport alapítója is: „A férfiak kivonultak, kihalványodtak a társadalomból. Csak a munkahelyeiken vannak jelen, nincsenek ott a családban, nincsenek ott a társadalmi munkában. A munkahelyen kívüli cselekvést felváltotta a duma, pedig a férfiakban rejlő érték nem más, mint, hogy kimegyek a világba, és megoldom azt, ami megoldásra szorul. Ha helyre akarjuk állítani a férfi és a nő közti szövetséget ahelyett, hogy tovább ásnánk magunkat a lövészárkainkba, akkor férfirészről azt tehetjük hozzá, hogy ismét vállaljuk feladatainkat”. Mindazonáltal Bedő nem a ma tradicionálisnak tartott apa mosdik-anya főz szerepmodellhez akar visszanyúlni. „Vidéken még nagyanyáink korában is együtt dolgozott a férfi és a nő – volt munkamegosztás, de egyik se lett volna meg a másik nélkül. Ehhez az évszázadokon át működő mintához képest csak rövid kitérő volt az egykeresős családmodell. Ma ott tartunk, hogy (legtöbbször kényszerből) mind a nő, mind a férfi dolgozik – a közös feladatok pedig otthon várnak, és a családi háztartással, férfi és nő vállalt közösségével kapcsolatosak.”
Napjaink férfimozgalmai eltérő ideológiai alapokra épülnek. Közülük talán az Észak-Amerikában a ’80-as évek óta jelen lévő mito-poetikus mozgalom a leghangosabb, amelynek legfontosabb alapszövegei magyar nyelven is elérhetők. „A mito-poetikus férfimozgalmak, válaszul a nők társadalmi egyenlőségét célzó lépésekre, egyfajta »remaszkulinizációt« sürgetnek – egy eredeti, tiszta, Istentől elrendelt állapotot kívánnak visszaállítani, amelyben »a férfi még férfi volt«. Ezek általában szoros szövetségben jelennek meg jobboldali, konzervatív, nacionalista, olykor egyházi körökkel. A jelenkori Magyarországon, ahol már hatodik éve van hatalmon egy olyan kormány, amely nem csupán retorikájában, hanem tényleges stratégiáiban is a háború modellje alapján konstruálja meg a világot, vagyis egy hipermaszkulin politikát folytat, ez erős trendnek tűnhet. De ha megnézzük, merre tart a világ, egyértelmű, hogy a következő évtizedekben is a nők egyre növekvő közéleti szerepvállalásával számolhatunk” – mondja Hadas Miklós szociológus, a Corvinus Egyetem professzora, az úgynevezett Studies on Men and Masculinities tudományág első számú hazai kutatója.
Bár a Férfiak klubja első ránézésre mutathat hasonlóságokat a mito-poetikus mozgalmakkal, Bedő határozottan visszautasítja ezt a besorolást. „Én mást sem csinálok, mint próbálom szétzúzni a meglévő sztereotípiákat” – mondja. „A férfiak húsz éve azon siránkoznak, hogy hol van már egy mammut, akit le lehetne vadászni – és közben nem veszik észre, hogy a feladatok ott hevernek a lábuk előtt. Nekünk a XXI. században is örökérvényű válaszokat kell adnunk: azt a feladatot kell ellátni, ami a családban ma van. Ha itt és most pedig a gépek által el nem végzett, pénzzel ki nem váltható »maradék munka« a szemétlevitel, a csöpögő vízcsap, a vacsorafőzés és a pelenkacsere, akkor férfiként ebben kell részt vennünk.”
„A dühös fehér férfi” és a valóság
A helyzet megítélése tehát korántsem egységes: míg a nemek társadalmi egyenlőségével foglalkozó társadalomtudósok azt látják, hogy a világ északibb fele hosszú és keserves munkával, százalékról százalékra haladva igyekszik betömni a nők és férfiak munkaerőpiaci és közéleti jelenléte és keresete közti szakadékot, és bizonyos területeken egyáltalán nem érzékelhető előrelépés, addig más társadalmi és politikai erők úgy tapasztalják, hogy a megvalósult „nőuralom” világában élünk. Ebből következik az is, hogy nehezen szálazhatóak szét a férfiakat valóságosan sújtó hátrányok attól a szubjektív veszteségérzéstől, amelyet sok férfi megél. Ez utóbbira a politikai elemzők is felfigyeltek a közelmúlt politikai fejleményei kapcsán. „Az angol Brexit-népszavazás eredménye, az osztrák elnökválasztás (amelynek második fordulóját kis híján a szélsőjobboldali Szabadságpárt jelöltje nyerte meg), Donald Trump elnökjelöltsége mind olyan fordulatok az európai és észak-amerikai politikai életben, amelyekre mindannyian szeretnénk magyarázatot találni. Az egészen biztos, hogy új helyzet állt elő, amelyben a jól bejáratott tömegpártok egyre kevésbé értik a szavazóik valós problémáit” – mondja Csaba Réka, az Integrity Lab kutatócsoport egyik alapítója. Ennek az állapotnak az egyik megnyilvánulása a „dühös fehér férfi” jelensége: „miközben sok országban több évtizede konszenzus van azzal kapcsolatban, hogy melyek azok a kisebbségi csoportok, akik speciális védelemre szorulnak, azok, akik privilegizált helyzetben vannak, egyre kevésbé érzékelik saját előnyeiket. Azt, hogy egyes kisebbségek jogokat és lehetőségeket nyertek el – gondoljunk itt az azonos neműek házasságára vagy a nők pozitív diszkriminációval való »helyzetbe hozására« –, a többségi társadalom sok tagja úgy éli meg, mintha tőle viszont elvettek volna valamit.” „Mindazonáltal” – teszi hozzá Reiner Roland, az Integrity Lab társalapítója – „a dühös fehér férfi inkább csak szimbóluma ennek a folyamatnak, mintsem egyedüli katalizátora. Valójában meglepően kicsi különbség van a hasonló lakhelyű, végzettségű és életkorú nők és férfiak választói magatartása között. Arra mégis jó ez az elnevezés, hogy kiemeljük: miközben a nőket hátrányba hozó társadalmi problémákról egyre több és több szó esik az elmúlt 10-15 évben, a kifejezetten a férfiakat sújtó hátrányokról alig beszélünk politikai szinten.”
Márpedig a problémák egy része jól dokumentált és kézzelfogható. A férfiak átlagéletkora jelentősen alatta marad a nőkének (Magyarországon ez az adat különösen kirívó: átlagosan 7,5 évvel él tovább egy magyar nő, mint egy magyar férfi); a fiúk sokkal nagyobb arányban hagyják félbe középiskolai tanulmányaikat, és immár évek óta Magyarországon is kisebbségben vannak a gimnáziumokban, főiskolákon, egyetemeken. Ezen felül a jóléti társadalmakban egyre csökken az alacsonyan képzett férfiak iránti munkaerőpiaci kereslet – az általuk egykoron betöltött funkciókat ma vagy gépek, vagy harmadikvilág-beli munkások látják el. Márpedig éppen ez a társadalmi csoport az, amelyik a legjobban ragaszkodna a hagyományos „kenyérkereső”, családfenntartó státushoz, ami kétszeresen is megterhelővé teszi számukra az új helyzetet.
Ráadásul úgy tűnik, a férfiak magát a nemiszerep-változást is nehezebben viselik. „Belenézel az újságba, ami azt harsogja, hogy a férfiak ideje lejárt; hogy most azonnal meg kell változnunk. Most komolyan, ezzel mit lehet kezdeni? Hogyan lehetne erre konszenzust építeni?” – teszi fel a kérdést Bedő Imre. Hadas Miklós pedig így fogalmaz: „a nyugati férfiaknak egy-két generáció alatt olyan radikális viselkedés- és attitűdbeli változásokon kellett keresztülmenniük, amelyekhez az elmúlt párezer évben kevés mintát kaptak. Ez nyilvánvalóan nem egyszerű. Ráadásul a nőket hosszú évszázadokon keresztül arra szocializálták, hogy alkalmazkodjanak a folyton változó helyzetekhez, miközben a férfiaknak az élet minden területén a harc, a versengés és a teljesítménykényszer követelményeinek kellett megfelelniük. Így aztán a nőkben inkább kialakult az a fajta adaptációs rugalmasság, mely az ilyesfajta változásokat megkönnyíti.”
Mamahotel mindig létezett
És hogy mi a helyzet a mamahotelben üldögélő, kapcsolatképtelen pornófüggőkkel? „Ezek a tehetetlen, tétova, önpusztító férfiak mindig is léteztek – mondja Hadas –; gondoljunk csak Goethe Wertherjére vagy a XIX. századi orosz irodalom »fölösleges embereire«. És most minden bizonnyal többen vannak, hiszen a modern jóléti társadalmakban sokkal könnyebb munkanélküli segélyen vagy szülői segítségen elevickélni, mint 150 éve volt. Egyszóval a jelenség létezik; de azt állítani, hogy minden férfi ilyen, vagy hogy súlyosságában a probléma összemérhető lenne a nők által elszenvedett károkkal és hátrányokkal – itt és most ez nagyon erős aránytévesztés.”
A férfiszerepekkel kapcsolatban tehát nem egyszerű tisztán látni: még az sem világos, hogy a tradicionális nemi szerepek vagy épp azok megingása okoz nagyobb kárt a férfiaknak. Akárhogy is legyen, a férfiakat érintő társadalmi problémákról csak akkor fogunk tudni közösen beszélgetni, ha a férfiak nem egy sosemvolt múltat próbálnak újjáéleszteni, a nők pedig nem hagyják őket maguk mögött a szebb, boldogabb és igazságosabb világ felé vezető úton.
