Üvegplafon

Hagyományos apák, modern fiúk: a játszótéri apukák

2017. február 22. Üvegplafon

A Magyar Férfi erős, domináns. Identitásának meghatározó része, hogy irányító pozícióban van, ami legtöbbször abban gyökerezik, hogy nagyrészt ő gondoskodik a család anyagi javainak előteremtéséről. Az a férfi, aki – ha mégoly tudatosan is, és akár csak átmeneti időszakra – ezt a szerepet átváltja egy másik, ráadásul számára szokatlan szerepre, komoly identitásválságba kerülhet. A férfiak önértékelése szocializációjuknál fogva szorosan összefügg a kenyérkereső funkcióval, a férfiasság (mérete) hozzá van rendelve a fizetés nagyságához.

Szerzők: Borsfay Krisztina és Molnár Erika, a GenderTrainer által tartott Szereprulett önismereti csoportok vezetői

Előző írásunkban női szemszögből néztünk rá arra a folyamatra, amikor a párkapcsolatban a felek megpróbálnak túllépni mélyen bevésődött szülői mintáikon, és új szokásokat, viselkedésmódokat igyekeznek elsajátítani. Relatíve kevés Apapara él közöttünk, azaz olyan férfiak, akik megosztják tapasztalataikat a gyerekes hétköznapokról, mind praktikus, mind érzelmi szempontból. Az újgenerációs apák nehezen találnak hiteles forrásokat, vagy éppen támogató közeget az új működésmódok tanulásának átmeneti időszakában. Magyar nyelven  alig van olyan szakirodalom, amely segítene abban, hogy a férfi szerepek (keménykereső, domináns, stb.) szocializációs “futószalagján gyártott” férfi megfelelhessen a tradicionális női szerepek (gyereknevelés, háztartás vezetése stb.) kihívásainak.

hagyomanyosapak.jpeg

Éppen ezért most pszichodramatistaként a férfiak oldaláról szeretnénk – a teljesség igénye nélkül – körbejárni a témát, hiszen az önismereti csoportok nyomokban férfiakat is tartalmaznak. Az a tény, hogy ők jóval kevesebben vannak az önfejlesztő közegekben, mint a nők, elsősorban a férfiak eltérő érzelmi szocializációs mintáiból adódik: mindannyian azt tanuljuk, hogy az „igazi férfi” megoldja egyedül, segítség nélkül a problémáit, nem kerül válságba, nem gyengül el, és egyáltalán: az érzéseit nem, vagy alig mutatja ki.

Ez a szerepszocializáció, kombinálva a környezet többnyire negatív visszajelzéseivel, valamint a folyamatban érintett nők saját szocializációs mintáival azt eredményezi, hogy – jószándék, elszántság és tudatosság ide vagy oda – a pelenkázós férfiak, népszerűbb nevükön: játszótéri apukák útkeresése kimondottan sérülékennyé válik.

Bár egyes európai országok (pl. Izland, Svédország) gyakorlata azt mutatja: a társadalom elég gyorsan képes felülírni a gyesen lévő apukák negatív megítélését és a gyerekneveléssel kapcsolatos nemi sztereotípiákat, mindebből itthon nem sok érződik. Az átlag Svensson nem azt kérdezi gúnyosan a  másik férfitól, hogy: „hehe, Józsi Josef,  és szoptatni is te fogsz?”, hanem azért emelkedik meg a szemöldöke kérdőn, hogy a másik férfi vajon miért választja a munkát ahelyett, hogy a gyed svéd megfelelőjével élne, és a gyerekeivel töltene több  időt. Hiszen ez egy lehetőség és egy előny, amelyet ki lehetne használni (zárójelben, és némi kritikával élve: igen, a svédek kissé átestek a ló túloldalára – mint ahogy az jellemzően megtörténik hosszú ideig tartó egyoldalú helyzetek után –, és most éppen ott tartanak, hogy a nők után a férfiakat állítják szülőként a falhoz, és kérdőjelezik meg az egyéni preferenciákat és választásokat a munka kontra otthonlét témában).

A mi kiindulópontunk tehát az a nem túl gyakori alaphelyzet, hogy a férfi otthon van gyesen, pelenkáz, ellátja a gyereket, intézi a háztartást, egyszóval úgynevezett „klasszikus” női és anyai szerepeket és funkciókat tölt be. Eközben az anya küzd az éhes oroszlánokkal projektvezetőkkel a napi betevőért (igen, tegyük fel, hogy ennek a párnak így éri meg a legjobban, dacára annak, hogy az átlag magyar munkáltató minden eszközzel megkísérli majd megakadályozni, hogy férfi alkalmazottja gyesre menjen). A pár tehát azt a döntést hozza meg, hogy valamilyen oknál fogva a családi pénztárca, a párkapcsolati dinamika, a család egysége vagy éppen az egyéni fejlődési utak abból profitálnak a legtöbbet, ha az egyenletben lévő két felnőtt ezt a felállást működteti.

Elindul az élet a megbeszéltek szerint, a társadalom és a környezet szurkol, mindenki biztatja a „fiatalokat”, ők is lelkesek, az anya nyugodtan jár megbeszélésekre, az apa boldogan fertőtleníti a cumisüveget…. ja, hogy nem? Miért nem? Mi történik ilyenkor a férfiakban és a párkapcsolattal? Milyen külső hatások érik a férfiakat, és milyen belső történések indulnak el?

A férfiakat érintő szerepnyomás ugyanannyira létező elváráshalmaz, mint a nőket sújtó szépség- és fiatalságkultusz. Lehet azon vitatkozni, hogy kinek nehezebb, de jelen téma szempontjából nincs értelme: tény, hogy nincsenek könnyű helyzetben azok a férfiak, akik a jelenlegi magyar társadalomban uralkodó férfiideáltól szeretnének eltávolodni.

A Magyar Férfi erős, domináns. Identitásának meghatározó része, hogy irányító pozícióban van, ami legtöbbször abban gyökerezik, hogy nagyrészt ő gondoskodik a család anyagi javainak előteremtéséről. Az a férfi, aki – ha mégoly tudatosan is, és akár csak átmeneti időszakra – ezt a szerepet átváltja egy másik, ráadásul számára szokatlan szerepre, komoly identitásválságba kerülhet. A férfiak önértékelése szocializációjuknál fogva szorosan összefügg a kenyérkereső funkcióval, a férfiasság (mérete) hozzá van rendelve a fizetés nagyságához.

Gyakran előfordul, hogy a férfiak ilyenkor azt a megküzdési stratégiát választják, hogy az anyagi területen elveszített dominanciát áthelyezik a szexualitás területére („Én ezt úgy oldottam meg, hogy azt mondtam magamnak: jó, akkor innentől a faszoddal leszel férfi, szóval a férfiasságot eltoltam a szex felé. Aztán rájöttem, hogy otthonról is lehetek pasi.” forrás: http://magyarnarancs.hu/lelek/apak_gyesen_-_otthonrol_is_lehetek_pasi-74533) Ezt a stratégiát alapvetően elhibázottnak tartjuk, ugyanis rendkívül megterheli a párkapcsolatot, ha bármelyik fél a szexualitáson keresztül igyekszik megszerezni a személyisége egyben tartásához szükséges visszajelzéseket. Az ilyen helyzetekben fellépő elvárások többnyire a másik fél testi és lelki határainak a megsértéséhez vezetnek. „Legalább az ágyban érezhesse férfinak magát”− gondolja magában a nő, és könnyen belecsúszik abba, hogy elkezd a testével fizetni a férfi lelki egyensúlyának a helyreállításáért. Az ilyesfajta „egyezség” azonban teljesen téves alapokon nyugszik: senkitől nem várható el, hogy az önrendelkezése feladásával kompenzálja valaki más megbicsaklott önértékelését. A nőket szocializációjuk arrafelé tolja, hogy a családi béke kedvéért belemenjenek ezekbe a helyzetekbe, de ezzel csak bebetonozódik az a párkapcsolati dinamika, amelyben a férfinak joga van a dominancia megszerzéséhez és érvényesítéséhez valamelyik területen –  ha nem az anyagin, hát a szexualitásban.

Nem segít a helyzeten az sem, hogy a szűkebb környezet, beleértve a származási családot és különösen a férfimintát adó nagypapákat, jellemzően nem támogatja, hanem legjobb esetben elviseli, épphogy tolerálja a szerintük papucs újdonsült apát. És ez a  kedvezőbb eset, mert néha egyenesen szankcionálják, ellehetetlenítik a korábbi minták elengedésére, új működések kialakítására irányuló törekvéseket, lévén ez egyenlő saját identitásuk megkérdőjelezésével. Kevesen szeretnek ránézni saját életükre egy olyan szemüveggel, amelyik megtöri a korábbi, jól bevált, önigazolós prizmát, és megmutatja, hogy lehetett volna másként is.

A lesajnáló-kigúnyoló attitűddel párhuzamosan létezik egy másik, ugyanolyan eltúlzott társadalmi reakció a gyes-apukákra, mégpedig a „nahát, micsoda fantasztikus apa, hogy tud pelenkát cserélni!”- típusú, már-már megtapsolós égbemenesztés, mintha egy férfi számára alig megugorható kihívást jelentene két ragasztócsík felhelyezése.

Pedig a kisgyerekes létezésben épphogy nem a „technikai” feladatok nehezek – az igazi kihívást a monotonitás, a folyamatos készenlét, az időszorítás és a másik életért való állandó felelősségérzet jelenti. Ezeknek a nehezen konkretizálható és kívülről szinte láthatatlan feladatoknak a nők próbálnak és mindig is próbáltak megfelelni – a férfiak viszont csak akkor értik meg ennek a helyzetnek az összes nehézségét, amikor ők is belelépnek.

A társadalom tehát egyszerre közvetít csodálatot és lenézést az újhullámos apák felé, és ezek a kétértelmű üzenetek még egy lapáttal rátesznek a férfiak belső vívódásaira. Tény, hogy nem könnyű megdicsőülni pelenkacsere közben – ezzel a nők régóta tisztában vannak. A férfiaknak az érzelmi kihívást annak a váltásnak a megélése jelenti, hogy míg korábban pénzkereső alfaként mozogtak egy olyan versengő világban, amelynek legalább a játékszabályait jól ismerték, és amely általános társadalmi elismerést és státuszt biztosított számukra, hirtelen átkerülnek egy státusz nélküli, ugyanakkor óriási felelősséggel járó szerepbe.

Ugyanakkor az is előfordulhat, hogy a közösen meghozott döntés ellenére a pár női tagjában lendülnek működésbe olyan hozott minták, amelyek minden jó szándék mellett is roppantul megnehezítik az új rendszer fenntartását. Gyakran maguk a nők is elveszítik a talajt a lábuk alól, nem találják a helyüket az egyedüli kenyérkereső pozíciójában. Őket ugyanis épp az ellenkező irányba taszigálja a társadalom: az otthonmaradást támogatja, és szankcionálja a három év alatti gyerek melletti munkát, miközben megállás nélkül zúdítja a nőkre a „jó anyákkal” kapcsolatos elvárásokat.  Márpedig a „jó anya” az, aki odaadóan, mindent (saját igényeit, vágyait és érzéseit) félretéve gondoskodik a gyerekről. A társadalom azt még csak-csak tolerálja, ha egy kisgyerekes nő anyagi megfontolásból megy vissza dolgozni, de érzelmileg már nagyon komolyan bünteti, ha a nőnek nincs kedve, türelme, ambíciója a kisgyerekes évekhez. A nők ebből a hozott, generációkon keresztül átörökített anyagból dolgoznak, és a külső elvárásoknak való megfelelés a saját anyai mintákkal együtt nagyfokú belső feszültséget okoz. Ez a feszültség akkorára nőhet, hogy egy idő után egyszerűbbnek tűnik az érzelmi küzdelem feladása, és a visszatérés a korábbi, megszokott mintához.  A párkapcsolatban mindez úgy csapódhat le, mintha a nők nem tartanák magukat a korábbi megállapodáshoz, és megkérdőjeleznék a társuk „férfiasságát” vagy szülői kompetenciáját – pedig valójában a saját belső női mintáik állnak tótágast. 

Sajnos időnként a szerepcsere legrosszabb változata valósul meg: a munkából hazaérő nő már rúgná le a cipőt a nap végén, majd szétnéz a csatatérré vált lakáson, és úgy érzi, hogy a másik “egész nap nem csinált semmit”. A nők ilyenkor frusztráltan ugyan, de legtöbbször „visszaveszik” a kompetens szülő szerepét, beindul a verkli a régi mintával, hogy anya nélkül nem működik a család élete. A férfiak erre reagálva néha küzdenek azért, hogy maguknál tarthassák az újonnan megszerzett „térfelet”, de jellemzően inkább az történik, hogy megkönnyebbülten feltartják a kezüket, és képletesen és a gyakorlatban is elengedik azt, amiben éppen benne voltak, gyerekestül-háztartásostul.

Szükség lenne ilyenkor egy átmeneti türelmi időszakra, amíg a férfi rutinosabbá válik a mindennapi feladatok intézésében, de leginkább arra, hogy a szülők elfogadják: a kisgyerekes élet logisztikája egyszerűen ilyen: megterhelő, embert próbáló, soha véget nem érőnek tűnő, ezernyi feladatból álló körforgás. Sajnos nem ez szokott történni, hanem szaporodnak a viták, bedugulnak a kommunikációs csatornák, állandósul egyfajta hidegháborús állapot. Lám, a modern gondolkodás és a közös szándék ellenére is a hagyományos startvonalon találja magát a pár.

hagyomanyosapak2.jpeg

Pszichodrámás praxisunkban sokszor találkozunk olyan férfiakkal, akik annak dacára, hogy a társukkal együtt átgondolt, konszenzuson alapuló döntést hoztak, a fentiek miatt most mégis egy kezdődő vagy elmélyült krízisben vergődnek  − és akkor még örülhetünk, hogy nyitottak voltak arra, hogy segítséget kérjenek, és a csoportjainkban kötöttek ki. Mit tehetünk ilyenkor mi, gender-szemlélettel dolgozó pszichodráma vezetők, milyen lehetőségeink vannak?

Elsősorban arra törekszünk, hogy megértsük a helyzet komplexitását, azaz egy vagy több játékon keresztül rálássunk, hogy milyen külső és belső elvárások szövevényében van éppen a főszereplőnk. Gyakran előfordul ilyenkor, hogy a dramatikus színpad benépesül mindazokkal a szereplőkkel, akiknek a hangját az újdonsült szülő egyfolytában mantrázza magában, és akik mindenféle üzeneteket, utasításokat diktálnak az illetőnek.

A legfontosabb ismérve a munkamódszerünknek az, hogy nem tartjuk különválaszthatónak az egyéni témákat a társadalmi környezettől. Egy konkrét példával érzékeltetve: a munkamániás apai minta felismerése és elutasítása csak az első lépés az önismereti folyamatban. A második lépés lehet a kísérlet egy újfajta minta kialakítására – a hagyományos pszichodráma játékok és vezetők ennél a pontnál állnak meg. Mi ilyenkor tesszük fel a gender-szemüveget, és az egész csoport bevonásával teszteljük az új minta megvalósíthatóságát. A csoport ilyenkor a szűkebb vagy tágabb környezet (társadalom) különböző szereplőinek a bőrébe bújva reagál a frissen született ötletekre –természetesen a teljes elutasítástól a közönyön keresztül az elfogadásig mindenféle válaszreakció születik ilyenkor, és így a csoporttagunk modellezheti elképzeléseit és azt is, mekkora benne az elszántság a változtatásra.

Természetesen nem viseljük folyamatosan a gender-szemüveget; nem kizárólagos célunk, és nem is forszírozzuk, hogy minden egyes pszichodráma játék során megjelenjen a társadalmi környezet. Kizárólag akkor megyünk errefelé, ha markánsan megjelenik a téma és az idő is megérett rá. A társadalmi kontextus megjelenítését minden esetben meg kell, hogy előzze az egyéni trauma feldolgozása – még akkor is, ha ezek a személyes történetek mélyen bele vannak ágyazódva a fennálló társadalmi rendszerbe. 

Az önismereti munkának elengedhetetlen része az érzelmek és a prioritások szétbogozása, a veszteségek és a nyereségek felismerése. Nem materiális értelemben vett vagyonról beszélünk, hanem az érzelmi játszmák során megszerezhető „javakról”.

Komoly veszteségként élhető meg például egy korábbi működésmód elengedése, bármilyen káros is az az egyénre – hiszen egy jól ismert, biztonságos dolog elhagyásáról van szó. Fontos, hogy ilyenkor a veszteségek mellett megjelenjenek a lehetséges nyereségek is, például az újfajta apa-gyerek kapcsolat érzelmi hozadéka, vagy egy egyenrangúbb, megváltozott minőségű párkapcsolat összes előnye, hogy csoporttagunk mérlegelhesse, hogy megéri-e számára a váltás, változtatás.

Minden emberi cselekvés szerepekhez kötött. Előfordul, hogy szerepeink nem elég rugalmasak, esetünkben: egy férfi nem tud átváltani az „új” működési modellre. De az is okozhat krízishelyzetet, ha valaki szerepkonfliktusba kerül a környezetével, mert már nem akar megfelelni a férfiasság „régi” kritériumainak. Jó hír, hogy bár nem könnyen és nem gyorsan, de ezeket a megoldásokat lehetséges, és érdemes is megtanulnia egy férfinak. A gyerekért, a családért, a párkapcsolatért – és elsősorban önmagáért.

A GenderTrainer évente egy Szereprulettes nagycsoportot indít, a 2017-es csoport március közepén indul.

 

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!