Üvegplafon

Hagyományos anyák, modern lányok

2016. október 27. Üvegplafon

„A párommal minden tök jól ment, amíg nem jöttek a gyerekek. Együtt csináltunk mindent, úgy éreztem, hogy elfogad, és egyenlőek vagyunk. Nekem is megvoltak a saját dolgaim – talán nem voltam szupersikeres, de úgy éreztem, haladok az utamon. Viszont mióta a gyerekek megvannak, minden megváltozott. Baromira nem látok ki a fejemből, nincs időm semmire, a saját gondolataimra se, szinte más ember lettem. Imádom a gyerekeimet, de néha tényleg olyan vagyok, mint egy cseléd. Mindenért meg kell küzdenem, az is elég nagy harc volt, hogy ide járhassak, drámára. Már nem vagyok önálló ember, magamtól nem csinálhatok semmit. Kiszolgáltatott lettem, pont, mint az anyám.” Ha valaki, akkor a Szereprulett pszichodráma csoport vezetői, Borsfay Krisztina és Molnár Erika pontosan látják, milyen pokoli nehéz túllépni az anyai mintákon.

A gyereknevelés nagy feladat, tényleges teljesítmény, tele kihívással, amit ráadásul összekuszálódott érzelmi gombolyagok, generációs minták béklyóznak le sok újdonsült szülőnél. A pszichológia számára nem újdonság, hogy először a gyerektervezés időszakában, majd a gyerek megszületését követően, aztán pedig minden újabb szülői feladatnál előbukkannak a saját szülővel kapcsolatos érzelmi minták. A szülőség nehézségeiről sokan írtak, sokféleképpen, mi most pszichodrámás praxisunk tapasztalatait szeretnénk megosztani, elsősorban a nők perspektívájából szemlélve.

14639738_10209798650076675_6832304473941323741_n.jpg

Az egyik legnagyobb nehézség, hogy sok nő nem tudja képviselni a saját érzelmi szükségleteit. Többnyire nem azért, mert gyenge vagy alárendelt. Bőven elképzelhető, hogy egy nő már megvívta küzdelmeit „lánykorában” a szüleivel szemben, megvolt a lázadás, a kirepülés a szülői házból, érdemeket szerzett a munkahelyén is, erősnek érzi magát. Illetve érezte – egészen addig, amíg bele nem került a szülői szerepbe. Ekkor beütnek, „átütnek” a szülői minták. Sokszor tehetetlenek vagyunk: ha ésszel tiltakozunk is a hagyományos szerepek ellen, valahogy mégis belénk íródtak a hosszú gyerekkor alatt.

Vegyünk egy örök klasszikust: a családi munkamegosztást! A hagyományos nemi szerepek szerint a nő foglalkozik a gyerekneveléssel, otthoni házimunkával, az idősek és betegek gondozásával, a család ügyes-bajos dolgaival. Ha a nő nem akar a hagyományos szerepek szerint játszani, és jól választott, akkor van egy modern gondolkodású férje, akivel egyetértésben megpróbálnak kilépni ezekből a szerepekből. Már amennyire tudnak, hiszen őket is meghatározza a tágabb társadalmi környezet. Így például az, hogy részmunkában, rugalmas munkaidőben dolgozni (elfogadható pénzért) kevesek számára adatik ma meg Magyarországon. Ha pedig ez a helyzet, akkor hiába szeretne a férj akár tudatosan visszavenni a munkájából, és otthon maradni a gyerekkel, és hiába menne a feleség örömmel dolgozni, ez külső akadályokba fog ütközni. Marad az a „lehetőség”, amely sokak számára az egyetlen út, hogy a férj dolgozik a családi kassza feltöltéséért, a feleség pedig otthon marad a gyerekkel. A felek azt gondolhatják, ez így rendben is van, hiszen egyenlőek vagyunk: az egyik dolgozik a kinti világban, a másik dolgozik otthon, és így tulajdonképpen mindketten sokat dolgoznak, az egyenlőség stimmel. Miközben mindketten abba a hitbe ringatják magukat, hogy ez így jó lesz, valamiért mindketten erősen belecsúsznak a terv szabotálásába.

A férj tudatosan nem vágyik egy takaros háziasszonyra, hiszen eredetileg egy belevaló, független, bohém nőt vett el, akit nem akar elveszíteni. Mégis frusztrálttá válik, amikor hazaérkezik a gyesen lévő feleségéhez, és látja a mosatlan halmot és a koszos edényeket. Valahogy felsejlik számára az a belső hang, hogy „Nade nálunk ez nem így volt, anyám is meg tudta csinálni, pedig tesóm is volt, nemcsak egy gyerek”. Beáll a zavar, hiszen van egy tudatos megállapodás, de az valamiért nem működik.

A feleség oldaláról nézve azt látjuk, hogy ő vágyik az egyenlőségre, ezért lopott óráiban hagyja a fenébe a mosogatást, és a figyelemre éhes gyerek mellett megpróbál valamit tenni önmagáért, legyen az tanulás vagy más saját dolog, de közben állandóan fél, hogy valamit rosszul csinál. Azon kattog, hogy hogyan lehetne jobb anya, jobb feleség, hogyan tudna még többet és többet nyújtani. Nem érti, miért változott az élete csatatérré, hogy lehet az, hogy „megint küzdök valaki ellen, csak ez a valaki most éppen a társam? Nem úgy volt, hogy a férjem mindenben támogat? Akkor mégis miért kell ellene mennem?” Ez egy nagyon erős belső konfliktus, hiszen ki akar az ellen harcolni, akit szeret?

Amikor egy ilyen „hazaérkezés” jelenetet lejátszunk a pszichodrámán, sokszor kiderül, hogy a történetben nemcsak ketten vannak. Saját belső hangjaink kísérnek bennünket, akik hozzánk közel álló személyektől származnak, egy belső anyától, nagymamától, nagynénitől. Egy olyan anyától például, aki merev nemi szerepelvárások szerint élő családba született, ahol egy nőnek inkább mások igényeivel, semmint a sajátjaival kellett foglalkoznia. Ahhoz, hogy ez vihető legyen, egy ilyen nő belül folyamatosan azt mantrázza, hogy „erősnek kell lenni, egy nő mindent kibír”, „hozz áldozatokat, most már gyereked van, nem szúrhatod el”, vagy éppen „a család és a gyerek igényei az elsők, a sajátjaidat felejtsd el” stb. Az ilyen nő gyakran tényleg erős, nem is ezzel van a probléma. Nem is azzal, ha valaki (néha) képes az áldozatra másokért. Viszont ha az áldozathozatal teljesen automatikussá válik, és nincs semmi rugalmasság a belső rendszerben, az már nem jó senkinek, az ilyen helyzet melegágya az érzelmi és hatalmi játszmáknak.

magassarku3.jpg

Azt mondhatnánk, micsoda lerágott csont! Hiszen elméletileg természetes, hogy egy nő pontosan tisztában van azzal, hogy milyen családból jött, és nagyon tudatosan nem akar alárendelt lenni, ő már túl van ezen a felismerésen. Amit viszont még nem tud, az az, hogy ténylegesen hogyan lehet másként csinálni. Nehezére eshet például a saját igényeit őszintén kifejezni. Erre soha nem látott hiteles mintát, nem tudja hogyan kell, és nem biztos, hogy tud és mer kockáztatni egy olyan helyzetben, ahol önmagán kívül már másért, saját gyerekéért is felelnie kell. Újra és újra előbukkan lelkében a „mi van, ha rosszul csinálom” kérdése? Hiába állapodtak meg a társával az egyenlőségről, a gyakorlatban nem működik, mert az együttélést működtetni kell olyan párbeszédekkel, ahol a feleket nem kötik belső félelmek.

Az is lehet, hogy a lány előtt egy olyan anya állt példaként, akinek nagyon nehéz helyzetekben kellett helyt állnia, erőszakos, bántalmazó, megalázó férjjel, apával. Szakemberként nem egyszer és nem kétszer találkozunk ilyen esetekkel. Ilyenkor a belső anyakép telis-tele lehet kettősséggel. „Sajnálom vagy gyűlölöm az anyám és nem akarok olyan lenni, mint ő”. „Azt érzem, elárult, hiszen nem védett meg egy olyan helyzetben, ahol szükségem lett volna rá”. Ezeket az érzéseket nehéz megélni, ezért sokszor látjuk azt, hogy ez a minta belső érzelmi elszigetelődést hoz magával. Védelemre van szüksége az ilyen énnek, mindentől és mindenkitől, még akár a saját férjétől, gyerekeitől is. Ez a védelem lehet például a kapcsolódni tudás képtelensége, amikor a személy belül egyre inkább eltávolodik a helyzetektől, mert ez tűnik az egyetlen biztonságos útnak. Lehet, hogy látszólag együtt van másokkal, de nem belső érzelmi szükségletei mentén kapcsolódik másokhoz. A való világba való kilépéshez a belső kettősségeket fel kell oldani.

Ezekben a helyzetekben drámavezetőként soha nem az anyát, a nagymamát, nagynénit hibáztatjuk, aki rossz példát mutatott, hiszen lehet, hogy ahonnan jött, abban a társadalmi kontextusban, azokkal a családtagokkal nem volt választása másként cselekedni. Ő mindent a tőle telhető legjobb módon valósított meg. Az új minták kialakítása nem a hibáztatásról szól, hanem a régi felismeréséről, majd egy új megtapasztalásáról, megtanulásáról, beépítéséről. A pszichodráma ebben nagyon sokat tud segíteni, mert az akcióra épül, megmutatja a múlt beégett mintáit, segít szétszálazni a különböző, régről eredő belső szólamokat, de mindig visszavezet a jelenbe, ahol a változás létre jöhet. Márpedig nincs igazi változás újfajta válaszok, próbálkozások nélkül, és ez sokszor kockázatos. A komfortzónából való kilépés nem olyan egyszerű, mint ahogyan a népszerű önmegvalósító hirdetésekben látjuk. Sok embernek nagyon komoly belső és külső traumákon kell átlépnie az új élethez. Ehhez kell egy védőháló – mint amilyen például a pszichodráma csoport biztonságos közege, a csoporttagok egymást támogató, megtartó közössége.

 

Borsfay Krisztina és Molnár Erika

 

A Szereprulett évente egy nagy csoportot indít, és több workshopot is tart az önismereti munka iránt érdeklődőknek.

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!