Nem olvastam el minden cikket a Palvin Barbara körül éppen fortyogó kövér-nem kövér témában, de azért jó néhányat igen. Ez a topik ugyanis mindig átlépi az ingerküszöbömet – teljesen érthető módon, hiszen 8 éve küzdök az anorexiával. De ennek nem sok köze van a modellekhez.

A kövér-nem kövér vitán keresztül az érdemben megszólalók többsége általában valamilyen magasztos célra próbálta irányítani a figyelmet, és a médiaszereplőkre hárítani a felelősséget. Attól függően, hogy egy evészavaros (anorexiás, bulémiás vagy túlevéses) mennyire van betegsége tudatában, vagy felháborodik, vagy nevet a hozzá nem értő hőzöngésen. Többségük viszont ritkán nyilvánul meg a témában.

Én például soha még csak egy kommentet sem írtam a sokszor ostobaságokat állító cikkek alá – időpocsékolás lenne. A kívülállók számára ugyanis elképesztően nehéz megérteni, mi az, ami éveken, évtizedeken át napról napra önsanyargatásra késztet valakit, mi az az erő, ami akár egy egész életen át megvonja tőle a felszabadultság, az önmaga elengedésének képességét, rosszabb esetben újra és újra magatehetetlen állapotba juttatja.

Ezek a húszas éveim

Miért írok akkor most mégis? Talán mert éppen most, ezekben a hetekben omlik újra össze életem egy része, kizárólag az anorexia miatt.

Az evészavar hullámzó intenzitású betegség, általában időszakosan tör elő, felerősödik, aztán enyhül bizonyos hatásokra. Több szakemberrel együtt én is azt gondolom, hogy teljesen megszabadulni tőle, teljesen meggyógyulni és elfelejteni soha nem lehet. Ez nem csak az evésről és a súlyról szól. A nehezebb időszakokban – egyéntől függően – az egészségen kívül minden mást is lerombolhat a szenvedő életében. Vagy éppen esélyt sem ad bizonyos dolgok kialakulásának. Ilyen lehet a párkapcsolat, a szoros baráti kapcsolatok, az egészséges szexualitás, az utazás vagy a spontaneitás élménye, később a családalapítás.

Nem tudom megszámolni, hány párkapcsolatom bomlott fel az anorexia-bulémia miatt, és hogy az az egy, a legkitartóbb hányadszorra adja most fel mellettem a küzdelmet. Nem tudom megszámolni, hogy hány baráti, családi összejövetelt utasítottam el a betegség miatt, hogy hány élményből maradtam ki csak azért, mert már jártányi erőm sem volt, vagy mert a betegséggel járó mindent kontrollálni vágyás nem engedett. Nem tudom megszámolni, hogy hányszor kerültem hátrányba a nálam rosszabbul teljesítő, bizonyos feladatokra kevésbé alkalmas kollégáim mellett, pusztán azért, mert én nem járok ebédelni a főnökséggel. Csak az anorexiával kéz a kézben járó maximalizmus, valamint az a tény repíti fel a karrieremet, hogy az engem a világtól mérföldekre elválasztó betegség magányában az állandó munka ad biztonságérzetet.

Aki egészséges emberként bele akar látni az evészavarosok világába, annak rengeteg szakkönyv áll rendelkezésére, de hozzátartozóimtól tudom, hogy még ezek után is csak furcsa, szomorú madarakként tudnak majd ránk nézni. Éppen úgy, mint amilyen furcsa, vidám madarakként mi az egészséges embereket látjuk, akik valami érthetetlen módon képesek elfogyasztani egy átlagos vacsorát bűntudat, majd testedzés-kényszer nélkül.

Mindenekelőtt a család

Nem tudom, hány százalék lehet a hivatásos modellek között a valóban evészavarosok aránya. Mindenesetre biztosan akad köztük jó néhány, aki hánytatja magát, és aki az állandóan üvöltő éhséget drogokkal csitítja. Palvin Barbi soha nem tartozott a csontsovány modellek közé, ezért mindig örömmel nézegettem a fotósorozatait. Erőt, reményt adott. A Sports Illustrated sorozatot már azelőtt láttam, hogy a botrány kirobbant volna körülötte – azonnal észrevettem, hogy a modell hízott, és szinte melegség öntötte el a szívemet. A képekről süt az önbizalma, egy olyan testben, ami bár éppen csak a BMI-testtömegindex által meghatározott egészséges tartományba tartozik, egészségesnek hat. (Őszinte leszek: jelen állapotomban én elképzelhetetlennek tartom, hogy egy olyan erőteljes testben éljek, mint amilyen most az övé. De szögezzük le: én beteg vagyok.)

Akkor miről szól számomra és az evészavarosok számára a botrány? Arról a csapdáról, amiből egyedül magunk tudunk kimászni.

Fontos, hogy leszögezzünk két dolgot. Az egyik, hogy senki nem lesz evészavaros kizárólag a médiában megjelenő nőképek, a médiában elhangzó állítások miatt. Ehhez számos külső tényező együttállása szükséges. Az én életemben a hajlamosító 5-10 tényező közül szinte mindegyik fennállt, de a legerősebben, a mai napig kihatóan azok a mondatok, tettek vittek a betegség felé, amelyeket gyerekként anyukámtól hallottam vagy láttam, illetve az a mód, ahogy ő velem bánt. Családban nőttem fel, és anyám mindig legjobbat akarta nekem. De azt gondolom, teljesen mindegy, mit mond Sarka Kata vagy Győzike a tévében, ha a gyermek körül ülő szülő az egészség jegyében kommunikál az olyan egyszerű és evidens dologgal kapcsolatban is, mint az evés. Ami legalább ilyen fontos: hogy az egészséges, rendszeres, kiegyensúlyozott, sokszor társaságban történő étkezést, mint a gyermek előtti első számú minta, a családnak is folytatnia kell.

A másik fontos dolog, hogy nem vicc a BMI. Vannak már törekvések, hogy a 18-as testtömeg index alatti lányokat ne engedjék kifutóra, általában mégsem egészséges emberek köszönnek vissza a fotókról vagy magazinokból. Pedig a 18 nem badarság. A legkönnyebben megérthető, kézzelfogható tény a témában: bizonyos testzsírszázalék alatt a nők menstruációja megszűnik. A testzsírszázalék nemcsak a sovány lányoknál lehet kritikusan alacsony, hanem az kidolgozott izomzatú nőknél is. Ha lát maga körül sovány lányt, akinek állítása szerint nincs problémája a ciklusával, az jó eséllyel fogamzásgátlót szed. És akkor még nem beszéltünk az alultápláltság számos egyéb velejárójáról: hosszú az út a hajhullástól a szívelégtelenségig.

A súlyunk a magánügyünk

Minden modell, minden kockás hasú fitnesztréner és minden, a médiában megjelenő ember – de még az is, aki sovány próbababát állít egy kirakatba – felelős azért, amit közvetít. Minden modellügynökség vezetője felelős. Sőt, felelős minden, mondjuk 500 Instagram-követőnél többel rendelkező lány, aki bikinibridge-ről vagy tight gapról posztol fotókat. Felelősek, mert ők együtt hitetik el az én környezetemmel is, hogy egy egészséges, "csodás szupermodell alkattal megáldott" lány vagyok. A 16,6-os BMI-mmel, a kisfiús testemmel.

Elsősorban mégis a szülők felelősek a gyerekeik egészségéért, felnőttként pedig önmagunkért felelünk. Felajánlhatjuk segítségünket a rászoruló közeli barátainknak, ismerőseinknek. De a testsúlya, a táplálkozása, az mindenkinek a legbelsőbb magánügye. Ha Palvin Barbara a szakmai és a laikus tömegnyomás ellenére képes lesz megőrizni jelenlegi, egészséges testsúlyát, akkor ő azzal elsősorban önmaga számára bizonyítja hősiesen, hogy teste, lénye a saját kezében van, és nem mások egyszerű kommunikációs eszköze. És Palvin Barbara akkor is csak másodsorban lesz az egészségre törekvő, magabiztos emberek bálványa.

Sajnos, egy dekámat tenném rá, hogy a média- és divatgépezet nem fogja meghagyni számára az egérutat.