Üvegplafon

Drágám, ha híres újságíró akar lenni, csak keressen meg!

2015. szeptember 10. AnnaCsonka

Szerző: Bakó Júlia

Kora délelőtt volt, egyedül üldögéltem az étterem kerthelyiségében. Tollammal idegesen doboltam a füzetemen, amiben szépen egymás alatt ott sorakoztak a kérdéseim.  Gyorsan újraolvastam őket, annyira akartam fejből emlékezni, amennyire csak lehet. Igyekeztem lehetőleg profinak látszani, elvégre még nagyon új nekem ez az egész.

Mikor interjúalanyom végre befutott, 60 körüli, politikai körökben mozgó férfi, azonnal világos volt miért javasolta éppen ezt a találkahelyet. Hazai terepen volt, a pincérek régi ismerősként üdvözölték, és cinkos összenézéssel irányították az asztalom felé: „Az a fiatal hölgy ott rád vár.” Remek, gondoltam, igazán jó kezdet.

woman-792162_640.jpg

Odajön, kezet fogunk, majd leül. Nem velem szemben, hanem inkább rögtön mellém, az asztal sarkára. Lefutjuk a kötelező tiszteletköröket, felteszem az első kérdést, de az elég hamar világossá válik, hogy válaszokat nem fogok kapni.

Kedvesnek tűnő bókokkal kezdődött: „Jaj, hogy maga milyen kis csinos, kedves, aranyos.” Ezeket egy feszült félmosollyal intézem el. Elvégre az ember lánya legyen ugye az ilyenekhez hozzászokva.

Felemelem a kezem, megfogja egy karkötőmet

- Mi ez a csuklóján?

- Térjünk vissza a kérdésekre inkább.

- És mondja, van barátja?

Dühösen kapom fel a fejem:

- Szerintem ez most nem lényeges

- Nem baj, én akkor is udvarolni fogok magának.

Csörög a telefonja:

- Jaj, ne haragudj, most nem tudok beszélni, éppen egy nagyon csinos újságíróhölggyel randevúzom.

Egyre idegesebb vagyok.

- Kér valamit inni?

- Nem.

- De meghívom.

- Köszönöm, a kávé elég volt.

- Pedig szerettem volna meghívni egy limonádéra. Vagy valami erősebbet kérne?

Ezen a ponton már görcsösen szorítom az asztal peremét, de mintha csak bizonyítani akarná, hogy lehet még fokozni a megaláztatásaimat, néhány kérdéssel később megszólal:

Mondja, és amúgy maga mit akar ebből a témából kihozni? Mert, már nehogy megsértődjön, de az az érzésem, hogy a felettesei is tudták, hogy nem lesz ebből semmi, azért adták csak magának.

Látja, hogy elpirulok, rossz tulajdonságom, nem tehetek róla. Futólag megszorítja a karomat vigasztalásul, amiért megsértett. Észrevétlenül próbálok arébb húzódni, és csak az jár a fejemben, vajon mond-e még bármi olyat, amiért érdemes végigszenvednem ezt a végtelennek tűnő beszélgetést. Azt hiszem, észrevehetett rajtam valamit, mert biztatásul, kacsintva hozzáteszi:

- Ne aggódjon, drágám, ha híres újságíró akar lenni, tudja a számomat, csak keressen meg.

Ezzel végére ért a türelmem. Tüntetőleg becsukom a füzetemet, két mondat bájcsevej, sajnos indulnom kell. Fizetnék, de persze nem engedi. Nem erőltetem, legszívesebben rohannék ki a helyről, de azért egy morzsányi méltóságot még meg kell őriznem. Lassan sétálok a kerítés mellett, majd ahol már tudom, hogy nem lát, futni kezdek a busz felé. A térdeim remegnek, hogy a megalázottságtól inkább vagy a dühtől, azt nem tudom.

A buszon aztán felteszem magamban a legegyszerűbb kérdést: Mi lett volna, ha férfi vagyok?

Vajon akkor is bátorítóan megszorítja a karomat? Vajon megkérdezi van-e barátnőm? Jobban érdekelné, mi van rajtam, mint, hogy miket kérdezek? Akkor is kedves kis bókokkal illetne? Kötve hiszem.

Naivitás, és tapasztalatlanság persze, de akkor először vágott mellbe ilyen töményen a tapasztalat, hogy csak azért, mert nő vagyok, fiatal, neadjisten még csinos is, vannak, akik egyszerűen csak nem fognak (se újságíróként, se sehogy) komolyan venni. Akik ahogy meglátnak, elkönyvelik magukban, hogy hát én ehhez biztosan nem értek. És persze lehet erre azt mondani, hogy akkor dolgozz keményebben, készülj fel jobban, tanulj többet, és bizonyítsd be, hogy nem így van. Lehet, hogy tényleg így is lesz. De abban a percben, mikor megalázottan kuporogtam a busz hátsó ülésén, úgy átéreztem ennek a hatalmas igazságtalanságát, mint még soha. Miért kellene pont nekem többet dolgoznom, meg készülnöm, meg tanulnom? És vajon, ha eleget dolgozok, ha eleget készülök, az elég lesz-e arra, hogy néhányak szemében leküzdjem azt a roppant sajnálatos tényt, hogy nőnek születtem? Hátrányból indulok, méghozzá mások előítéletei miatt nem is kicsiből, amivel meg kell barátkoznom, mert, hogy ez nem fog változni egyhamar, abban biztos vagyok. Interjúalanyom sem a felkészületlenségem vagy tapasztalatlanságom miatt érezte úgy, hogy belefér, ha a szakmai találkozónkat inkább egy randinak tekinti, hogy hozzám ér, hogy a magánéletemről kérdez. Nem. Szerinte az jogosította fel erre, hogy fiatal, ártatlan tekintetű „kislány” vagyok, aki ráadásul még szoknyában mert megjelenni.

És mikorra eljutottam oda, hogy az önsajnálatból kimásszak, világosan látszott, hogy ami velem történt, az csak egy olyan beszélgetés prototípusa, amit már túl sok fiatal nő élt át rajtam kívül. És kérdem én, kell még azon gondolkodnunk, hogy miért nincsen elég nő informatikai, mérnöki, és ki tudja még milyen férfiasnak tartott pályákon? Mert még ha valaki le is küzdi magában azt a gyerekkori szocializációt, hogy inkább legyen tanítónéni, mint járműmérnök, mire munkavállalásra kerülne a sor, a felettesei (csupa férfi persze), jó eséllyel adják az állást egy ugyanolyan vagy akár rosszabb képesítésű férfinak. Csak mert férfi. Ha pedig „szerencséje” van, közben még jól meg is alázzák női mivoltában.

 

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!