Üvegplafon

Saját szoba és a tudás privilégiuma

2015. február 05. Üvegplafon

Ha valami káros, akkor az nem Lina és Vera videója, hanem az a beszédmód, amely burkoltan azt jelzi: a nőügyekkel foglalkozó, igencsak szűk rétegen belül is van egy még sokkal szűkebb kör, amelynek jogában áll, hogy meghatározza, ki a jó a feminista és ki nem; hogy ki árt és ki használ. -- Réz Anna írása

A Baranya megyei rendőrségi videók kapcsán kitört nagy össznépi felháborodásból mindannyian kivettük a részünket. Ezúttal azonban nem csak a többé-kevésbé „jegyzett” feminista szervezetek léptek akcióba – az áldozathibáztatás állatorvosi lova azokat is aktivitásra késztette, akiknek ez nem munkaköri kötelességük. Így született meg a „Nem tehetsz róla, tehetsz ellene” Facebook-csoport Farkas Edina Lina és Mérő Vera vezetésével, illetve az általuk készített válaszvideó, amely lényegében a rendőrségi videók újraforgatása, alternatív befejezéssel.

Az első perctől kezdve látszott, hogy a videó nem mindenkinél arat osztatlan sikert; Pál Móni Saját Szoba című, kitűnő elemző blogján pedig külön bejegyzést szentelt a videó bírálatának Tehetsz róla, ha tájékozatlan vagy, és tehetsz ellene címmel.

Eddig minden a legteljesebb rendben: mindenkinek szíve joga a maga elképzelései szerint tenni a nőket ért erőszak és az azt övező káros és erkölcstelen társadalmi gyakorlatok ellen – és természetesen bárki másnak joga van ahhoz, hogy kritikát fogalmazzon meg a konkrét megvalósítással kapcsolatban. Ezeket a „belső” vitákat alapvetően hasznosnak és szükségesnek tartom, és tökéletesen egyetértek Pál Mónival abban, hogy „a sisterhood (női szolidaritás) nem azt jelenti, hogy támogatjuk a másikat bármiben, amit csinál, csak azért, mert csinálja, és saját bevallása szerint jót akar”.

Mindazonáltal a bírálat iránya súlyos problémákat vet fel. Feltűnő, hogy Pál Móni, akinek éppen pengeéles, okos elemzései miatt váltam annak idején rajongójává, mindössze két és fél mondatot szentel magának a videónak – bírálatát nagyrészt Lina és Vera sajtónyilatkozataiból (azon belül is egy-két, kétségtelenül téves állításból) vezeti le. Ebből következően a kritika alig érinti azt a kérdést, hogy milyennek kellene lennie egy ilyesfajta – bevallottan aktuális eseményekre reagáló – kampánynak; annál több szó esik arról, hogyan kellett volna Verának és Linának viselkednie. És hogy hogyan? Íme néhány beszédes idézet:

 „a videóban és nyilatkozataikban úgy tesznek, mintha őelőttük szinte senki sem foglalkozott volna a témával, mintha nem léteznének válaszok a kérdéseikre, mintha nekik kellene úttörőként megoldaniuk egy társadalmi problémát.” Felkészültség, tájékozottság, önreflexió, valódi együttműködés nélkül dolgoznak (…)” 

„ez a 20 év nem volt elég ahhoz, hogy néhány, magát a nők bántalmazása ellen küzdő aktivistaként pozicionáló, privilegizált helyzetben levő (tehát a releváns szakirodalomhoz hozzáférő és kiterjedt kapcsolatrendszerrel rendelkező) értelmiségi megismerje a szakemberek tapasztalatait, magáévá tegye a szükséges látásmódot.”

nem volt igényük a szakemberekkel való egyeztetésre, a felmerült kérdések alapos vizsgálatára”

„A válaszvideó, illetve a kezdeményezés úgy kapott  nagy nyilvánosságot és támogatottságot, hogy nem előzte meg valódi vita, egyeztetés a szakértőkkel vagy együttgondolkodás a genderérzékeny közösséggel.” 

„nem is indokolják meg, miért nem vették figyelembe a videó készítésénél vagy a kampány tervezésénél az áldozathibáztatással és a szexuális erőszak elleni küzdelemmel kapcsolatos tapasztalatokat, miért nem kérték ki a szakértők véleményét.” 

Az üzenet meglehetősen egyszerű: ha Magyarországon mondani szeretnél bármit a nőket ért szexuális bántalmazásról, akkor először járulj oda a bölcsekhez és kompetensekhez! (A gumiszoba blog szerzője kevésbé cizelláltan, de pontosan ugyanezt fogalmazza meg szintén Mérő Veráék videója kapcsán: „Ilyenkor csak azt nem értem, hogy van ebben az országban már éppen nem kevés női érdekvédő, valamint feminista, akik rohadtul értik ezt az erőszak-dolgot, szóval mi a faszér nem kérdeznek meg legalább egyet, hogy ugyan mesélje már el, hogy hogyan is nézne ki a nők szerint jól egy ilyen oktató videó? Nem bazdmeg, ezek összedugják spermától ragacsos fejüket és azon tanakodnak, mit is lehetne még mondani ezeknek a hülye picsáknak, hogy ne is sértődjenek meg, és tudják is, hol a helyük.”) Ha nem teszed, automatikusan inkompetens vagy, vagy még ennél is rosszabb: a patriarchátus szekértolója, aki mindannyiunkat megkárosít azáltal, hogy ahelyett, hogy felszámolná, továbbmélyíti a nemek közti elfogadhatatlan egyenlőtlenségeket (vö. Pál Móni: „Különben akár kárt is lehet okozni, majdnem olyan mértékűt, mint amilyent a rendőrségi videók okozhatnak.”)

Pál Móni kijelentései legfőképp azért zavarba ejtőek, mert kísértetiesen hasonlítanak arra a beszédmódra, amely pont egy feminista számára különösen zavaró. A feminista episztemológusok évtizedek óta vizsgálják azokat az intézményes és informális módszereket, amelyekkel a patriarchális társadalmak elzárják a nőket a tudástól, illetve elvitatják tőlük megszerzett tudásukat. Ennek legszimplább formája, ha egyáltalán nem engeded be a nőket az iskolapadba – de vannak szofisztikáltabb eljárások is. Ilyen például, amikor egy adott – mondjuk tudományos – közösség tagjai olyan kompetenciakritériumokat állítanak fel, amelyek direkt vagy indirekt formában, de hátrányba hozzák a nőket– például olyan erényekkel (analitikus gondolkodás, racionalitás, pártatlanság, érzelemmentesség) ruházzák fel az adott tudományág képviselőit, amelyeket a tradicionális nemi előítéletek a férfiakhoz társítanak (itt egy friss cikk arról, hogy ez milyen eredménnyel jár az akadémiai világban, különös tekintettel a filozófusokra). De hasonló – Miranda Fricker szavaival élve – episztemikus igazságtalanság az is, ha a meglévő nemi sztereotípiáink következtében kevésbé adunk hitelt egy nő, mint egy férfi szavainak („Ne vedd komolyan! Biztos most jött meg neki.”)

Mindezen módszerek természetesen nem pusztán a nő-férfi viszony kapcsán lehetnek ismerősek – csinálja ezt alkalomadtán egyik rassz a másikkal; egyik kulturális csoport a másikkal; egyik társadalmi réteg a másikkal. Most éppen Pál Móni csinálta Farkas Edina Linával és Mérő Verával. Pál Móni kerek-perec megnevezi a tudás birtokosait (ez a NaNe és a Patent), és azt is világossá teszi, hogy mindenki más kizárólag rajtuk keresztül és általuk (leginkább „szakmai egyeztetés” útján) tehet szert arra a kompetenciára, amelynek révén helyénvaló (értsd: a tényeknek megfelelő és a célt helyesen szolgáló) produktumot hozhat létre.

Ha valami káros (csak hogy én se fukarkodjak az erkölcsi jelzőkkel), akkor az nem Lina és Vera videója, hanem az a beszédmód, amely burkoltan azt jelzi: a nőügyekkel foglalkozó, igencsak szűk rétegen belül is van egy még sokkal szűkebb kör, amelynek jogában áll, hogy meghatározza, ki a jó a feminista és ki nem; hogy ki árt és ki használ.

Félreértés ne essék: eszem ágában sincs elvitatni azt a végtelenül értékes tudást és tapasztalatot, amelyre ezek a szervezetek sok-sok munkával és rengeteg szakértelemmel szert tettek, és amelyet én is nap mint nap felhasználok munkám során. De tegye a szívére a kezét, aki tényleg úgy gondolja, pontosan tudja, milyen kampány, milyen üzenet, milyen akció ér célt itt és most! Mindaz a tárgyi tudás, amellyel a NaNe és a Patent rendelkezik, magában nem ad választ sem arra, hogy pontosan milyen jogi és társadalmi szabályozás lenne a legigazságosabb és leghatékonyabb; sem arra, hogy milyen üzenetek szolgálnák a legjobban a társadalmi változást. Ezek egyfelől ideológiai, másfelől kommunikációs kérdések – ezeken a területeken pedig Farkas Edina Lina és Mérő Vera pontosan ugyanannyira kompetens, mint akárki más, aki az ügy iránt elkötelezett.

Az én álmaimban a feminizmus olyan társadalmi mozgalom, amelyben mindenki érdeklődési körének, habitusának és szaktudásának megfelelően küzd azokért a célokért, amelyeket különösen fontosnak tart. Ahol minden második héten kijön egy hasonló videó, különböző üzenettel, más célcsoportot megszólítva, a videókról pedig érdemi párbeszéd folyik. Ahol nem felkent profik, „műkedvelők” és „árulók” csapnak össze, hanem mindenki békés egyet nem értésben csinálja azt, ami számára a leghúsbavágóbb. Ahol egyértelmű, hogy mindannyian más felkészültséggel és sajátos perspektívával fogunk neki a feladatnak, de soha nem kérdőjelezzük meg annak a felkészültségnek és perspektívának a legitimitását.

Nem gondolom, hogy automatikusan örömujjongásban kéne kitörnie bárkinek azért, mert újabb és újabb emberek jelennek meg, akik őszintén és aktívan tenni szeretnének a nemek közti társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásáért (bár én a magam részéről elég jó hírnek tartom). De az, hogy létrehozzuk a magunk privilegizált csoportjait, mindenki mást pedig inkompetensnek bélyegezzünk, egészen biztosan nem fér össze a feminizmus kismillió irányzatának egyikével sem.

 

UPDATE: Nógrádi Noá válaszcikkét itt olvashatjátok.

*Vö.: „A domináns csoportok hajlamosak önmagukat episztemikus tekintéllyel felruházni, az alávetett csoportoktól pedig megtagadni azt. Ennek érdekében létrehoznak egy olyan előítélet-rendszert, amely az elnyomott csoport tagjait inkompetensnek és tisztességtelennek állítja be. Az episztemikus kompetenciát, a megbízhatóságot és ezáltal a tekintélyt olyan külső jegyekhez kötik, amelyekkel ők (legalábbis sztereotipikusan) rendelkeznek (mint amilyen az úri becsület vagy a „kiművelt” beszéd), míg az alávetett csoport (legalábbis a sztereotípiák értelmében) nem.” Elisabeth Anderson: Feminist Epistemology and Philosophy of Science http://plato.stanford.edu/entries/feminism-epistemology/

erőszak, gender, feminizmus, episztemológia, áldozathibáztatás, rape culture, Réz Anna, megosztható tudás

Szólj hozzá a Facebook oldalunkon!